Mered-e élni az életed, úgy értem, a Tiédet,
Nem azt a másikat, amelyet a közeged tanított Neked,
Mered-e befutni a saját pályádat, táncolni a saját táncod,
Énekelni a saját éneked?

Ahogy a szélnek nem mondhatod, hogy ne hordja a homokot,
Ahogy a folyónak nem mondhatod, hogy ne vájjon magának medret a sziklába
Ahogy a vulkánnak nem mondhatod, hogy ne törjön ki, és ne égessen fel a hegyoldalon mindent

Ahogy a fűnek nem mondhatod, hogy ne nőjön,
Ahogy a virágnak nem mondhatod, hogy ne pompázzon a réten,
Ahogy a fenyőnek nem mondhatod, hogy ne magasodjék a rét fölé,

Ahogy a gólyának nem mondhatod, hogy ne költözzék messzi tájakra,
Ahogy a gazellának nem mondhatod, hogy ne hancúrozzon a sztyeppe fái közt,
Ahogy az elefántnak nem mondhatod, hogy hangjával ne trombitálja tele a dzsungelt,

Úgy nem szabályozhatod a lelkedet sem
Olyan gátak közé, ahová maga nem kívánkozik,
Mert minél jobban korlátozod, annál többet fog szenvedni,
Minél inkább fojtod, annál fájdalmasabb lesz levegőért való kiáltása,
Minél inkább zárod tanok, elvek és elméletek zord fogságába,
Annál szenvedélyesebben fogja keresni határtalanságát,
Annál elkeseredettebben fog küzdeni szabadságáért,
S annál tragikusabb, sőt annál rombolóbb módon
Fogja áttörni végül valamelyik gyenge ponton
A falat, amelyet éppen most építesz köré

Ha valaki legmélyebb vágya hívó szavának engedelmeskedve útra kell,
Elindul egy ismeretlen terület meghódítására, belső világa fehér foltja felé veszi az irányt,
Amelyről még semmit se tud, de vonzza mégis, pont a titka vonzó a számára,
Akkor ne káromold őt, és ne is gátold, ne próbáld visszatartani,
Inkább halmozd el szereteted túlcsorduló áldásaival,
Érzékenységed, iránta érzett bizalmad minden forrásával frissítsd,
Szíved minden melegével ápold elhatározását, mert a legszentebb küldetésre vállalkozik,
A legtöbbre, a legmagasztosabbra, amire ember vállalkozhat,
Angyalok fogják vigyázni lépteit...

Az emberekben még elképesztő mennyiségű kiaknázatlan szellemi tartalék van - mindenkiben - és egyedül azért nem jön ki belőlük, mert mindenféle kollektivizmusok gyakorlását többre tartják a saját életüknél. (Pedig nincs olyan kollektivizmus, más szóval rendező elv, amely akárcsak közelítené az esélyeknek és a lehetőségeknek azt az tárházát, amelyet minden egyes ember szellemi gazdagsága, belső, személyes összetettsége magában rejt.) Én elhiszem, hogy nem lehet senki sem önálló ovis korában, de az élete során a tendenciának azért afelé kéne tartania, hogy az ember egyre kevésbé a környezete diktátumai, és egyre inkább a saját személyes belső valóságában fakadó intuíciói, indíttatásai szerint hozza meg döntéseit. Ma ott tartunk, hogy ha egy ilyet leírok, akkor 100 emberből 99 a fejéhez kap, hogy Te jó ég, ez az ember a Holdról pottyant ide vagy a Marsról? Miközben teljesen egyértelmű, hogy nem velem van a baj, hanem azzal, ahova jutottunk a nagy fejlődésünk során, oda, hogy önmagunkkal, saját belső világunkkal már semmi kapcsolatunk sincs, olyannyira nincs, hogy már a létezésében sem hiszünk. Viszont ha ez így marad, akkor nem lesz más, mint az elvek, a fejünkre növő külső hatások hosszú sora, hatásukra pedig azok, akiknek dolguk lenne a világ folyamatainak irányítása, olyan sodródó senkik lesznek, akiket a világ az orruknál fogva fog vezetni, és akik ezt a vezetést hajbókolva fogják követni. Hiszen akkor a fent említett szellemi energiák további letapadása borítékolható lesz, és azok híján másra nem is lesznek képesek. A ma embere el van veszve, nem tud jó választ adni az egyre súlyosbodó globális válság jelenségeiben megfogalmazódó kérdésekre, és a végén vagy felrobbantja magát (ez az egészségesebb kimenetel), vagy létrehoz egy olajozottan működő világdiktatúrát, amelyben mindenkinek szigorúan szabott helye, sőt tervező asztalon kitalált személyisége lesz, mint a Szép új világban (ez a betegebb szcenárió). Ebben a helyzetben a krisztusi út azt jelenti, hogy elkötelezem magam amellett a átalakulás mellett, amely fokozatosan leválaszt engem a külső kondicionáltságaimról, és egyre inkább belülről kezdek el élni, az Egyház egyetlen feladata pedig az, hogy segítse az embereket ebben a fejlődésben, ahogy a madár is kihajigálja a fiókáit a fészekből, hogy azok megtanuljanak repülni, segítse őket ahhoz, hogy az önállósodásuk következményeként egy szép nap - nem is sokára - majd tényleg a maximumot tudják kihozni magukból.

Boldog ember az, aki egyfelől tisztában van saját legmélyebb indíttatása felfoghatatlanul nagyszerű csodájával, másfelől viszont van elég bátorsága ahhoz, hogy azt a csodálatos indíttatást mégse vegye véresen komolyan. Van elég bátorsága ahhoz, hogy ne csak megrendüljön tőle, de merjen játszani is vele.

Ezt csak azért mondod, mert valaki elhitette Veled, hogy amikor politikáról, vagyis közügyekről van szó, akkor csak a bal és jobb szavakkal kijelölt iránytengelyen lehet mozogni. Pedig nem! A közkézen forgó fogalmi struktúrák nem abszolút létbeli szükségszerűségek, hanem egy rendszer belső logikájának a leképződései, vagyis tulajdonképpen esetlegességek. Modellek, amelyek bizonyos kapcsolatok megvilágítására alkalmasak, más kapcsolatok megvilágítására viszont nem. Ezért kell vigyázni velük...

I think I understand a bit the things which are happenning to Djokovics since something similllar has gone through me - though in a smaller scale - in the recent period. Until everything goes more or less well it is hard to imagine that one day you might loose your balance and after that it's really difficult to get back. In my case it was my father's death that exploded the mine which was surely planted in me much-much before. No time and no band width to write down all these but my last year was not easy at all. However I believe that up and downs are natural parts of our life which nobody can play out fully. In this world loaded with a too high stock of smilies these words are normally not considered as a very popular speech but I am struggling for reality and not for popularity.

I am a bit over these difficulties at least I am coming out of the valley but the complete recovery is still ahead. I also had some physical problems with my leg, due to them I was restricted to shorter and much less frequent running occasions than I liked to. Now I am returning to the running tracks too and I have a so huge project that I dare not to talk about it as yet. Seemingly it's about running, but finally it is much more about self awareness, in other words about beeing the one for whom I was put here. I think that everybody has a lot more potential than he/she exploites during his life time, I surely want to avaoid that looking back to my active years I be obliged to admit that I missed my biggest chances. I know that I missed many but I don't want to miss much more.

I am sitting in a coffee now - you can look at the attached photo for the scene - but I also long to sit again in the back garden of Hladna Voda as I used to do few times together with you in the good old days. I have some crazy plans to go to Pirot privately during the summer but it is not yet concrete and also depends on you of course. Take care, trust God but keep the gun powder dry. And if you experience some difficulties don't think automatically that you are the guilty one, since all of us are guilty since the coward escapes of all of us from our most essential life tasks build up the difficulties which - after that - we all suffer...

Akkor most utazz el a fájdalomba
Aztán pedig gyere vissza időben
Megszépülve s szabadon
Az élet ennyi de

Ha akarod Veled megyek
És akkor nem is kell
Visszajönnöd ide

Az ember soha nem vesz észre olyan dolgokat, amelyekben nem hisz, egyszerűen azért nem, mert ilyan az érzékelése. És akkor persze, hogy nem lesz neki az, pedig egyébként vidáman lehetne. Ez az önbeteljesítő jóslat, amely most globális méreteket ölt. Nem látjuk a kiutat, mert nem hiszünk abban, hogy van kiút, vagyis pont attól, hogy nem hiszünk benne, tényleg nem is lesz, és ezzel a kör bezárul, lehet menni aludni, azt csinálni, amit a rosszabbik énünk mindig is szeretett volna, illetve szeretne. Ez az igazi baj, és ezért mondom mindig, hogy mi magunk vagyunk a problémáink gyökere illetve az egyetlen igazi probléma. Az nem működik, hogy hiszem, ha látom, mert ha nem hiszem, akkor biztos, hogy nem fogom látni se. Az működik, hogy elkezdem hinni, és ahogy győzöm le magamban a hitem gátjait, úgy fogom egyre jobban látni is azt, ami ma még nem. Ez az a nagyon fontos lépés, amely az európai ember előtt áll. Hinnie kell, hogy ő nem az, akinek most látszik, nem csak azokkal a képességekkel rendelkezik, amelyeket ma munkára fog, nem csak azokban a létdimenziókban tud nagyot alkotni, amelyekben ma nagyot alkot. Hinnie kell, hogy legalább egy nagyságrenddel több van benne, mint amennyit eddig felhozott magából, hinnie kell saját kiaknázatlan erőforrásainak létében és mobilizálhatóságában, hinnie kell az egész létezésében. Ha hisz ezekben, szép lassan ki fognak rajzolódni az útjai, de csak akkor, mert addig ne várjon semmiféle látást senkitől. Az ember kicsi lesz, ha leintik azzal, hogy Te kicsi vagy! Akkor meg főleg, ha az ilyen leintéseket inkább elhiszi, mint a saját szíve határtalan vágyait. Az ember nagy lesz, ha bátorítjuk őt arra, hogy felfedezze, bejárja minden létező távlatát, és nem vágunk benne agyon mindent azzal, hogy folyamatosan táplájuk belé a félelmeinket azért, hogy legyen társunk a magunknak, a gyávaságunknak köszönhető szerencsétlenségünkben. Ezen a ponton dől el a jövőnk, a sorsunk, az életünk...

Azok az ember legfontosabb tapasztalatai, amelyek elviszik őt a végső határig. Csak ezekből tanulunk, mert ezekhez minden bátorságunkra szükségünk van...

Legyél az az ember, aki soha nem mertél lenni. És lassanként rá fogsz jönni, hogy pont az az ember vagy - sőt voltál is mindig, a születésed óta... (Paulo Coelho nyomán)

A gondolkodásmódunknak ez a lényege: a problémák rajtunk kívül állnak és ki kell találni rájuk logikus praktikus megoldásokat a nagy eszünkkel Pedig nem, a problémáink mi magunk vagyunk olyan összetettségű szellemi lények akiket az ész nem hogy megoldani de még felmérni sem fog soha Saját magunk megismeréséhez a puszta gondolkodásnál sokkal szélesebb spektrumú erőkifejtésre, munkára van szükség Fejlődni úgy lehetne, ha az utóbbit tudatosítanánk és nem úgy közelítenénk magunkhoz meg egymáshoz mint matek példákhoz vagy logikai feladványokhoz hiszen most ezt csináljuk és egészen természetes hogy a közeg amelyet létrehoztunk meg az ideológia amelyet kiötöltünk meg az az intézményrendszer is amelyet mi felépítettünk ezt a teljesen hibás működést táplálja belénk vissza

"Harmóniában" vagyunk tehát a magunk építette műközeggel, nincs semmi feszültség, vagyis nincs semmi ami áramot indíthatna a környezetünk pont azt sugallja, amit hallani szeretnénk tőle a rendszer konform vagyis a már ismert szemléletek kizárólagosságát mely szükségtelennek állít be minden egyéb gondolkodást és főleg szükségtelennek állítja be személyes fejlődésünk távlatainak bejárását - ez hívják ma a demokráciának...

Gyerekkoromban nagyon beleéltem magam a tartós béke ígéretébe. Lement a két világháború, nyilván tanultunk belőle, többet ilyet nem fogunk csinálni, mostantól inkább jó, kultúrált dolgokkal foglalkozunk majd, azok különben sem annyira megterhelőek, ezért aztán gyarapodás van, fejlődés van, öröm van, minden rákerült a sínre, minden megy majdnem magától, nincs több kérdés, egyetlen dolgunk a civilizációnk szekerének a tolása, az úgynevezett szellemi parnasszusok magasítása, azt meg lehet a szobából is, nem kell érte kimenni a sárba. Na, hát ez az a kábulat, amelyben teljesen félrepozicionáltam magam. Valószínű, hogy egész mást kellett volna csinálni, és az is, hogy egész máshogyan. Ám nem csináltam máshogy, sőt még most is majdnem ugyanúgy csinálok mindent, mint eddig, és ez nagyon zavar...

A civilizáció lényege az, hogy készítünk egy gyönyörű és konzisztens elméletet a világról, és utána megpróbáljuk elhitetni mindenkivel, hogy azért, mert az elméletünk gyönyörű és konzisztens, egyben működőképes is. Ezen eljárásunknak annyi értelme van, mint várost építeni egy vulkánra, miközben megkérjük az illető hegyet, hogy mostantól ne törjön ki, mert az rettenetes pusztítással járna.

Te azt mondod, hogy vannak realitások, amelyeket nem figyelembe venni butaság, én azt mondom, hogy igen, de a valóság egy olyan szövet, amelynek sok rétege van, ezek a rétegek eltakarják egymást, viszont egyik réteghez érvén sem gondolhatjuk azt, hogy tovább haladni hasztalan, én inkább az egymást fedő, egymással akár ellentmondásban lévőnek látszó rétegek sorának megismerését jelentő útról való lemondást nevezném balgaságnak..

Te azt mondod, hogy vannak társadalmi és gazdasági folyamatok, amelyek csaknem annyira megkérdőjelezhetetlenek, mint a gravitáció, én azt mondom, hogy igen, de az ember lelke nem egy kődarab, legősibb, sőt talán egyetlen vágya a földtől való elszakadás, már akkor is az volt, amikor elsőként az állatok közül felegyenesedett, és ez a vágya nem fog elmúlni soha, ezzel a vágyával, s e vágyában rejlő erővel nem számot vetni pedig óriási potenciálok kiaknázásáról való lemondással egyenértékű.

Te azt mondod, hogy a fejlődésnek látszó társadalmi és a gazdasági folyamatokban az embernek pont ezek a vágyai tükröződnek, én azt mondom, hogy igen, de csak addig, amíg hisz magában, amíg hisz megvalósulása újabb és újabb dimenzióinak létezésében, amíg a fejlődése nyitott a gyökeresen új szempontokra, amíg fejlődését nem meglévő fogalmainak és eszközeinek zárt halmazán belül keresi, amíg mer hallgatni legbensőbb indíttatásaira is, mer belemenni az előtte elterülő ismeretlenbe is, fegyvertelenül akár, ha őrültségnek tűnik akkor is, mert nagyon jól érzi, hogy ha józan énje venné át az uralmat mindenütt, az egyenlő lenne önmaga - mint szellemi lény - tökéletes megsemmisülésével.

Te azt mondod, hogy vannak premisszák, amelyeket nem lehet megkérdőjelezni, én azt mondom, hogy az ember legalapvetőbb jellemzője, hogy korábban premisszának felfogott téziseit állandó megkérdőjelezi, ösztönös belső világából jövő impulzusainak hatására a külső világgal szembe fordul, e viselkedése pedig olyannyira jellemző rá, hogy az annak értelmére, illetve az annak ésszerűségére vonatkozó kérdés tulajdonképpen fel sem merülhetne, hiszen itt ezeknek a kérdéseknek semmi relevanciájuk sincs.

Te azt mondod, hogy nem lehet az árral szemben úszni, én azt mondom, hogy lazac leúszik a tengerig, de aztán megfordul, hogy a víz sodrával szemben ismét eljusson élete forráshoz, hogy ott meghaljon, és halálából új élet szülessen. Az árral szemben történő úszás nem lenne helyénvaló élete első felében, de aztán ez a helyzet megváltozik, mert élete második felében éppen az árral való úszás lenne létidegen tőle. Vagyis sem az árral való, sem az árral szemben való úszás nem olyan dolog, amelynek a jóságát önmagában meg lehetne ítélni, vagy akárcsak lenne értelme beszélni róla. Nézd a lazacot, mely ismét és ismét is nekirugaszkodik a legnagyobb zubogók és vízesések falának is, hogy feljusson oda, ahová természete hívja. Gondolod, hogy nekünk nem kéne hasonló engedelmességgel követni belső ösztönünket, a szívünk legmélyén felcsendülő hívó szózatot?

Annak a rendszernek, amelyben élünk, van egy logikája, ám azt ne felejtsük el, hogy ez a logika nem lesz képes felülírni az emberi létezés alapösszefüggéseit. Lehet egy kicsit bízni abban, hogy bizonyos struktúrák időlegesen ellátnak bizonyos feladatokat, de nem hihetjük azt, hogy azok a megoldások mindig érvényesek lesznek, és nem fordíthatunk rájuk nagyobb figyelmet annál, mint amennyit korlátozott voltukból kifolyóan érdemelnek. Nagy figyelmet annak a belső világnak az alakulásaira kell fordítanunk, amelyet mindnyájan magunkban hordozunk, és amelyen mindnyájan javíthatunk vagy ronthatunk, annak függvényében, hogy a saját életünk erővonalai vagy számunkra idegen külső hatások mentén hozzuk meg döntéseinket. Előbbi esetben egy személyes kiteljesedést motiválunk, utóbbi esetben egy elnyomó hatalomnak hódolunk be, és hódoltatunk be másokat is. Többet erről nem is kell beszélni, azt hiszem...

A valóság rétegek interferálnak a felszínen, de amikor mélyebbre megyünk, ezek az interferenciák kezdenek csökkenni, és ha valamikor eljutnánk szívünk legbensőbb rétegeibe, ott megszűnnének teljesen. Csak az a baj, hogy még nem vagyunk ott, és csak ezért nem érezzük még magunkban azt szilárd és kimozdíthatatlan egyensúlyi állapotot, amely felé törekvésünk minden mozgás alapja egyben.

Azt hiszem az európai ember lényegében egyetlen dologban magasodik ki a többi ember közül: jobban fél a haláltól mint bárki más a Földön és ezért teremt magának egy technológiai értelemben fejlett de minden egyéb tekintetben zárt és életidegen világot amely összeütközik a természettel de még nagyobb baj hogy saját emberi természetével is Az persze nagy kérdés hogy mi az emberi természet hiszen biztos h meghatározhatatlan de azért sokan és azt hiszem hogy jól érezzük hogy nem lehet mindent elintézni az emberi természet meghatározhatatlanságával és azt mondani hogy azért mert meghatározhatatlan minden bele is fér Illetve belefér bármi de lesznek következményei Megvághatom az ujjam de nem tudom elérni hogy ne fájjon Tönkretehetem az ózonpajzsot de az UV sugárzást nem fogom túlélni az tuti fix stb stb stb ez a magát racionálisnak mondó ipari társadalom olyan irracionálisan viselkedik hogy arra nincsenek szavak A másik nagy kérdés hogy kihalhat-e egyáltalán ez az emberi természet Ki lehet-e ölni a lelket vagy úgyis megmarad és ha elfojtják akkor majd keres magának új helyeket a kitörésre? Azt gondolom hogy sok szélsőségesnek ítélt olykor megmagyarázhatatlan jelenségben a bűnözésben a terrorizmusban meg a háborúkban pontosan ez történik az elfojtott megnyomorított lélek keresi a kiutat a csapdából amelyet építettek neki vagy mások bátorításán felbuzdulva ő épített magának Ezért nem lehet megmondani hogy ki a nagyobb bűnös az aki rakétákat ereget egy másik rezsim táborára vagy aki békesen elkávézgat egy élhető város főterén - mint én fogok egy óra múlva - és közben a legnagyobb lelki nyugalommal hazudja azt a rendszert amelyikben él meg benne saját magát elég jónak...

A keresztfiamtól kaptam ezt a kis történetet, hálás vagyok neki érte. Pici megjegyzésemet nem helyénvaló előtte elolvasni, ezért "titkosítottam", csak egeres kijelölés hatására jelennek meg a sorai.

Isten_kilencmilliard_neve.pdf

Ebben a történetben az a legédesebb, hogy a világnak tényleg akkor lesz vége, amikor isten nevét minden lehetséges módon kimondtuk már. Most azért élünk, mert ez még nem történt meg, de azért kell dolgoznunk, hogy isten neve minél többféle módon elhangozzék. Újabb és újabb "szavakat" kell találnunk rá...

Általában nem arról van szó, hogy az ember nem tudja, hogy mi dolga. Inkább az van, hogy nem szeretné tudni, illetve szeretné nem tudni...

Annak, hogy még mindig itt vagy, két oka lehet. Az egyik lehetséges magyarázat az, hogy gyáva voltál tovább menni, ebben az esetben jobb, ha még ma szeded a sátorfádat. A másik ok az lehet, hogy még nem jött el az időd a tovább menésre. Ebben az esetben az itteni feladataidra figyelj, és azokat végezd el a lehető legjobban. E két eset közül vonatkozik Rád az egyik, és ne áltasd magad azzal, hogy nem tudod melyik! Nem tudod, ha nem akarod a választ, ami már rég megvan, a tudatalattiból beemelni a tudatosba. Vagyis ez csak bátorság kérdése. Mint az életben szinte minden...

A kapcsolatok olyan interakciók, amelyre mindkét félnek szüksége van azért, hogy megismerhessék önmagukat.

Mi értékesebb? Valamilyen csoportdinamika (életmód, világnézet, ideológia, kultúra, vallás) normarendszere szerint jól teljesíteni, és utána abban a sikerben megnyugodva ringatózni egy biztonságosnak tűnő leszűkítés öbölvizén, vagy tapasztalatokra vágyó személyiségünk indíttatásainak engedelmeskedve bátran vitorlát bontani, kihajózni saját létünk állandóan szeles, állandóan hullámzó tengerére, a mi személyes valóságunk és a különböző rajtunk kívül álló elvek és gyakorlatok ütközéseinek viharzónáiba, ott felnevelődni, önazonossá válni, és adni a világnak azt az egyszeri és megismételhetetlen lényt, aki eddig még nem volt egyszer se, és ezután se lesz soha?

A gyógyulás kötelez.

Nincs olyan, hogy valami csak egy embernek jó, mert ami csak neki jó, az nem jó neki se.

Abból. hogy valamire ma nem vagy képes, még nem következik, hogy ugyanarra a dologra nem leszel képes holnap se.

Minden életfeladat személyes kapcsolat. Elsősorban személyes kapcsolat a létezés egészével...

A személyes kapcsolat a legintenzívebb létélmény, melyhez nagyon ellentmondásosan viszonyulunk. Egyszerre vágyunk rá, és menekülünk is tőle. Vágyunk rá, mert a személyes találkozáson kívül semmi sem tudja betölteni a bennünk lévő alap ürességet, és menekülünk is tőle, mert tudjuk, hogy a találkozás átalakítana minket, viszont állandóságra, biztonságra törekvő kis énünk alapból irtózik mindentől, aminek átalakulás a vége. Ez az ellentmondás létünk legmélyebb rétegeiben gyökerezik, vagyis mélyen van a csap, amelyet ki kell nyitnunk, ha teljes életet akarunk élni...

Kábé három hónapja elkezdtem a facebook-on írni, és azóta a blogjaimmal nem haladok egy tapodtat sem. Nem mondom, hogy végük van, de egyelőre nem tudok mit kezdeni velük, mert a facebook meg a blogok együtt túl sok. Majd az idő kiforrja! Akit addig is érdekel, hogy mit gondolok, az nyugodtan keresse fel az facebook profilomat, melynek bejegyzései és oldalai is teljesen nyilvánosak

                                        Matavovszky György (Leonidasz)

Nem Te voltál a hídon, amelyik leszakadt tegnap a viharban - a sors szörnyű szeszélye folytán lett e seb...

A Te hidad most is áll, közlekedj hát rajta, mert a két part közötti kapcsolatról való lemondás
a hídon járásnál még mindig veszélyesebb!

A modern társadalom kb hét éves korára mindenkit tökéletesen kinyír - semmi nem marad meg belőle Nem csak a nemiségét nyírja ki bár az igaz hogy a nemiség egy elég meghatározó terület Utána jön minimum 30-40 év amikor közünk sincs magunkhoz illetve szerencsés esetben csak annyi idő mert ha nincs szerencse nyugodtan lehet annal több is Nagyon könnyen eltarthat akár a halálunkig is ez az állapot de az emberek többsége az élete delén általában kap még egy esélyt - sűrű sötét erdőbe téved ahol érheti egy kis megvilágosodás Ezt az esélyt nem érdemes eljátszani mert a harmadik esély léte már nem olyan egyértelmű illetve aki az életközépi válságát elszúrja az könnyen benézheti az utána következőket is Az persze más kérdés hogy ebben a gender kutatás mennyit segíthet mert én úgy érzem hogy nem sokat A gender kutatást az a civilizáció találta ki amelyiknek halvány fogalma sincs arról hogy milyen rettenetes tarvágást végez minden gyermekén jóval azelőtt hogy biológia értelemben vett nemi érésük lezajlana Amíg egy civilizált társadalom ezt nem látja be és nem mondja ki egyértelműen addig nincs sok értelme a genderkedésnek legfeljebb annyi mint amikor valaki a használaton kívüli telefon töltők konnektorból való eltávolítására való buzdításban látja az energiaválság megoldásának kulcsát Kicsit erősen fogalmazok - bocsi - de nem szeretek hamukázni Úgy is mondhatnám hogy a bajok sokkal nagyobbak annál mint amennyit gender kutatással meg lehet oldani de természetesen ettől még nem feltétlenül helyeslem a gender szak megszüntetését mert ilyen alapon ezer más dolgot is fel lehetne számolni Jó meghagyni több utat még akkor is ha nem látszanak nagyon igéretesnek Azért érdemes meghagyni mert egy kicsi esély azért mégis van hogy valaki pont azon az úton fog előbbre jutni vagy legalább máshova mint ahol most van - már az is valami lenne hisz minden elmozdulás érték Viszont közben ne felejtsük el hogy jelenleg pont az a civilizáció próbál rendet tenni a saját lehetetlen állapotai körül - például a gender kutatásokon keresztül is - amely nemcsak saját gyermekei szellemi önállóságát tapossa el olyan durván mint ahogy a csótányt szoktuk de miközben egyfelol a szabadság es az egyenloseg eszményét hirdette masfelol az emberiség történelme során a legtöbbet tette világméretű hegemóniája megszerzéséért és azzal párhuzamosan az összes övétől különböző szemléletet képviselő nép pusztulásáért Nem véletlen hogy egy ilyen önmagával meghasonló civilizáció nehézségekbe ütközik amikor egy adott területen azt kell védenie aminek az ellenkezőjét ugyanott meg sok egyeb teruleten évszázadokon keresztül gyakorolta illetve gyakorolja folyamatosan ma is.

Méhek (link)

Egy olyan "kultúrában" élünk ahol a rövid távon elérhető haszon fontosabb mint az hogy hosszabb távon is jó kapcsolatban lehessünk a létező világ egészével Amíg a "kultúránk" erre a vezérelvre épül addig a különböző méh pusztulásos klímaváltozásos rezisztens baktériumokkal kapcsolatos (és még sorolhatnám hogy hányféle) igen csak szomorú jelenségek számban és intenzitásban biztos hogy növekedni fognak Ezek a jelenségek fájdalmasak de teljesen normális következmények semmi meglepő sincs bennük Egy rend megbomlásáról üzennek egy szellemi értelemben vett ficamról Üzenik nekünk hogy amit csinálunk az tarthatatlan Ha valamit megértünk ebből az üzenetből akkor a hazai méhállomány fele nem hiába pusztult el akkor a mi értésünkért adták szorgos életüket...

A baj az hogy az alapvetően analizálásra beprogramozott európai elme fejvesztve menekül onnan ahol kapcsolatok mutatkoznak Egy szemléletről amely virágzik és amellyel lényegében mindenki meg van fertőzve Szedjük szét legyenek szintek és egyszerre csak egy szintre tekintsünk - a csapból is ez folyik sőt ömlik! És az összes erőfeszítésünk emiatt lesz tökéletesen terméketlen Mert nem lehet kiszakítani mikro világokat és azokkal tisztába kerülni úgy hogy a makro világban elfoglalt helyével való foglalkozásról hallani sem akarunk - így nagyon elhibázhatjuk a következtetéseinket és általában el is hibázzuk Például a korunk modern társadalmaiban felépülő feszültségek okairól halvány lila ibolyánk se lesz amíg nem értjük meg az egész civilizációs örökség összes ellentmondását amelyet bődületes teherként cipelünk magunkon Végtelenül meghatározóak ezek az ellentmondások amelyek mind a fejlődéshez való viszonyunkról szólnak és amelyek minden globális problémában és a társadalmaink minden zavarában is visszaköszönnek Például van olyan mikro optika amely alatt a technológiai forradalom színtiszta világmegváltásnak tűnik - mostanáig nem is nagyon használtunk más objektívet meg is lett a következménye Például volt olyan mikro optika amely alatt a kommunizmus földi paradicsomnak mutatkozott - tudjuk hogy ennek a kizoomolásból milyen tragikus kifejletek fakadtak Például van olyan mikro optika amelyik alatt a liberális demokrácia nagyon felértékelődik de ha valaki nagylátószögű objektívet tesz fel akkor rögtön látni fogja hogy mennyire idealisztikus elképzelés illetve mennyire vérszegény szerelem minden bizodalmunkat belé helyezni Igen van sok jó benne meg van sok rossz is de valójában csak egy lépcső ahonnan most már nagyon gyorsan tovább kéne lépni - legalábbis az imádatáról a tudatunkban - mert ha nem tesszük meg nem sokára bele fogunk halni Hová kell továbblépni? Jó kérdés - mi születtünk arra hogy a választ megtaláljuk: Te meg ő meg én! De a választ nem fogjuk megtalálni addig amíg egyetlen egy szintre fordítjuk az összes figyelmünket és arra aki emlékeztet a többi szint létezésére érdekes szóvicceket alkalmazunk Nem azért születtünk hogy a liberális demokrácia feliratú tárgylemezt betegyük egy mikroszkópba gyönyörködjünk hogy milyen szépek a mintázatai és utána mindenkit elhajtsunk akinek valami nem tetszik rajta Ez nagyon kevés még akkor is ha Európában pillanatnyilag ez teljesen megfelel a hivatalos ajánlásnak Ha Európa emellett a hivatalos ajánlás mellett még sokáig kitart akkor megköszönheti magának hogy - belátható időn belül - át fognak gázolni rajta Eredeti témánkra visszatérve pedig van olyan mikro optika amelyen át nézve a gyűlölet csak egy némi felvilágosító munkával helyre tehető kvázi félreértés miközben a valóság az hogy a gyűlölet egy olyan mély egzisztenciális törés amely sok-sok fájdalmát maga előtt görgető generáció végterméke mindnyájunkban és amelyből való kigyógyulásra olykor még egy egész emberöltő is kevésnek bizonyul Millió példa van arra hogy az úgy nevezett struktúrált gondolkodás amely alatt pont a szintek bevezetését illetve a polcaink önmagukban való tekintését értjük mennyire félrevisz és mennyire lebénít minket

Elég nehéz értelmezni a fenti három szót, sőt azt hiszem, hogy akik használják e szavakat, nem is nagyon tudják, hogy mit beszélnek. Mondjuk, már az is egy jó kérdés, hogy melyik gyűlölet károsabb, az, amelyik ébren van, vagy az, amelyik még szunnyad, de ettől most tekintsünk el. Foglalkozzunk inkább azzal, hogy mit üzen, mit szuggerál, mit erősít a gyűlölet keltés kifejezés, mert az is elég tanulságos. Azt szuggerálja, hogy van valaki, aki gyűlöletet kelt, vagyis van egy főbűnös, miközben a nép, az istenadta nép oly ártatlan, mint a napos bárány, nem tehet semmiről, csak hát megvezette őt a gonosz, és ezért gyűlöl - szegény. Na, most kérem szépen, ha ezt így valaki komolyan veszi, akkor az elég szomorú! Mert ezzel azt mondjuk ki, hogy nincs itt egyetlen ember se, aki felelőséget vállalhatna a gyűlöletéért, hiszen mindenki gyűlöletének forrása tulajdonképpen a vezér gyűlölete, és ezért aztán a honpolgár a saját gyűlületéről nem is igazán tehet. Hát - szerintem - ezt azért nem kéne olyan hangosan tanítani, mint amilyen hangosan mostanában szétkürtöljük a szélrózsa minden irányába. Inkább azt kéne hangsúlyozni, hogy ha valaki gyűlöl, akkor az az ő saját, szuverén döntéséből fakad, és neki magának kell majd elszámolnia vele. Az utóbbi legalábbis sokkal igazabb és sokkal didaktikusabb beszéd, mint a gyűlölet keltés verzió. Ne vegyük le a felelősséget senki válláról mert felelősség nélkül csak játék lesz az élete, és nem fog felérni, felnőni magához soha. Az ilyen felelősség elvonásokkal nagyon sokat ártunk, végső soron egy csomó embert nagyon hatékonyan lebeszélünk arról, hogy komolyan vegye magát. Ne hamukázzunk! Magyarországon ma nem gyűlöletkeltés van, hanem gyűlölet, és olyan nagyon keltegetni se kell, hiszen a legtöbbünkben egy pillanat alatt felébred...

Az a jó érzés, hogy éjszaka van, béke, és lehet gondtalanul beszélgetni vagy pihenni egy küzdelmes hét után, már nem lesz soha: az az éj már vissza se jő soha többé... Egyébként régen sem volt igaz, csak vetítettem magamnak egy kis illúziót, hogy kitakarjam azt, aminek az elviselésére akkor még nem voltam felkészülve. Akkor még így beszéltem: angyal kísér, kezében kard van, mögöttem jár, vigyáz rám, s megvéd, ha kell, a bajban. Feszültség vibrál körülöttünk és bennünk, és ha nem is ropognak a fegyverek, azért lehet érezni, hogy valami nagyon nehéz készül - még csönd van, csönd, de már a vihar lehell - és én, személy szerint, nem nagyon bízom abban, hogy azt a nagyon nehezet el fogjuk tudni kerülni. Ó, régimódi börtönök nyugalma, és régimódi szenvedés, halál, költőhalál, fennkölt és hősi kép, tagolt beszéd, mely hallgatót talál, - mily messzi már! Azt hiszem, meg kell tanulnom együtt élni a haraggal, a félelemmel, és a tehetetlenséggel. Felnőttem - mint észrevétlenül álomba hull az ember, úgy hull az ifjukorból a férfikorba át, már múltja van - a védelmező héjak lepattantak rólam, egyre jobban megérint a valóság, egyre jobban belém marnak a felismeréseim: hol azelőtt az angyal állt a karddal, talán most senki sincs. Viszont közben eltölt valamiféle nyugalom is, a folytonos veszélyben, bajban élő vad férfiak fegyvert s hatalmat érő nyugalma, hiszen azt, ami most van, már sokkal inkább hívják életnek, mint azt a rengeteg tettetést, amely előtte volt, és amelyeket segítségül híva oly sokszor igyekeztem elmenekülni a nagyobb kihívások elől. Felnőttem, megértettem pár dolgot, és már van pár ember körülöttem, akiknek a szemébe nézve ki tudom mondani, hogy megjártam érted én a lélek hosszát. Ebben az értésben olyan feladatokat is el tudok majd végezni, amelyek korábban kifogtak volna rajtam: bíbor parázson, ha kell zuhanó lángok közt varázslom majd át magam, de mégis visszatérek... Hálásnak kell lennünk a nehezedő próbatételekért, ez annak a jele, hogy a világrend már nagyobb bizalommal van irántunk, nagyobb terhet is mer tenni a vállunkra. Ha ő ezt meg meri tenni velünk, nekünk sem kell megijednünk attól, ami ránk vár! Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp, de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, csecsszopók, akikben megnő az értelem, világít bennük, őrzik... Fogadjuk el a próbatételeket bátran, mint életünk természetes velejáróit, hiszen nem azért jöttünk a Földre, hogy a saját kényelmünkre töltsünk el itt valamennyi időt, hanem azért, hogy élethelyzeteinkből folyamatosan tanulva, folyamatosan változva a világ szellemi fejlődésének részévé váljunk, melyet a végső kibontakozás reménye éltet. Ó, tarts ki addig, lélek, védekezz!

(Figyelem, a bejegyzés szövege nyomokban Radnóti verssorokat tartalmaz!)

Nem igazán jó a viszonyunk azokhoz a fogalmi struktúrákhoz, amelyekkel kifejezzük magunkat. Csábítóak azok a leegyszerűsítések, amelyek például a különböző pártpreferenciákban tükröződnek vissza, de egy ponton mindegyik sántít, hiszen az ember maga is egy sokkal összetettebb lény, mint akit az ilyen leegyszerűsítései be tudnak mutatni belőle. Magunkat redukáljuk le tehát ilyenkor egy véleményre, amelynek megvan az az előnye, hogy ad némi biztonságérzetet, de ugyanakkor megvan az a borzalmas hátránya, hogy kiemel minket egy olyan feszültségekkel is teli, de inspiráló sok rétegű, gazdag összetettségű szellemi térből, kohóból, amelyben "égve" sokkal többet is megérthetnénk magunkból és a világból. Én a magam részéről óva intenék mndenkit attól, hogy túlzottan formalizáljon, iiletve a formalizmusok sekély világába meneküljön el sokkal mélyebb tartalmi gazdagságok elől. Jól struktúrált modern világunk egy bizonyos értelemben nagyon fejlett, de közben óriási egyensúlyvesztésekkel küszködik, amely miatt a fenntarthatóságával kapcsolatban nagyon nagy kérdések merülnek fel, és amely kérdéseket csak azért nem veszünk komolyabban, mert kicsi gyermekkorunk óta nevelték belénk e kérdések komolyan vételének szükségtelenségét. Ha valaki jót akar tenni tényleg, akkor először is azt vizsgálja meg, hogy nem egy zárt körben mozog-e, nem csak egy óriási ellentmondásokkal terhelt rendszer vele szemben támasztott igényeit szolgálja-e ki valahogyan. Ugyanis elég nagy az esélye, hogy de, és teljesen függetlenül attól, hogy az illető liberális beállítottságú vagy sem. Ha valaki tényleg jót akar tenni, akkor előbb-utóbb meg kell haladnia azt a fogalmi rendszert, amely most az otthona, és el kell mennie világgá, pont úgy, ahogy a népmesék szegény legényeinek. El kell mennie sárkányt ölni, meg kívánnia kell az aranyhaltól, meg öreganyámnak kell szólítania a boszorkányt. Meg még egy csomó egyéb csodás dolgot kell csinálnia, mielőtt visszatérhet, és övé lehet a királyság fele vagy az egésze, a királylányról nem is beszélve...

Üzenet nyugatnak (link)

A kerdes termeszetesen nem az, hogy mennyire nyissuk ki, vagy zarjuk be Európa hatarait a menekultek elol. Aki ezt a kerdest exponalja lenyegesnek, az egy huszadlagos kerdes felnagyitasaval fed el egy ennel szazszor fontosabbat. Az igazi kerdes az, hogy milyen modon valhatunk kepesse olyan mely tudati valtozasokra, amelyek kovetkezmenyekent eddigi alapveteseink hamissagaival szamot tudunk vetni, valodi letfeladatainkat fel tudjuk ismerni, es ha mar elkovettuk azt a felelmetesen veszelyes dolgot, amelyet a globalis tarsadalom letrehozasa jelent, akkor hogyan leszunk kepesek e globalis tarsadalom hosszutavu fenntarthatosagara vonatkozo kovetelmennyel harmoniaba kerulnunk. Egesz biztos, hogy ehhez egy uj ember kell, egesz biztos, hogy ehhez az erettseg, a tudatossag jelenlegi fokan allo, a hagyomanyos eszkoztaraival (kapcsolatrendszereivel, politikajaval, gazdasagaval, muveszetevel, vallasaval, kulonbozo jol bejáratott formalizmusaival) operalo, vagy mondhatnam ugy is, hogy a hagyomanyos eszkozei moge rejtozo, azokat maga elott pajzskent tarto mai ember szanalmasan keves. Vagy kepesek leszunk, illetve lesz batorsagunk behajozni egy olyan eresi, szemelyiseg fejlodesi folyamatba, amely szellemi megvalosulasunk egy magasabb foka fele visz el minket, vagy mar holnap lemondhatunk mindenrol, amiert egyebkent faradozunk, hiszen a regi, illetve a mostani ember biztosan nem lesz kepes arra, hogy munkaja gyumolcset a gyors romlastol megovja.

Abból az irdatlan sok sérülésből amellyel egymást megsebesítettük van kiút van gyógyulás de csak akkor ha merünk túllátni a körülöttünk lévő világ hazugságain amelyek egyben a mi hazugságaink is Ha ezt nem tesszük meg a leggyönyörűbb sőt a legnagyobb szeretetnek képzelt legáldozatosabb cselekedetünk is tökéletes hiábavalóság: a hőhullámsír megásása a minket megfőző üvegház építése a közös krematórium befűtése

Üvegház (link)

A Föld globális természeti egyensúlyainak borulásait a világ egészével való kapcsolataink torzulásai okozzák, melyekről mindnyájan tehetünk. Civilizációnk meghatározó törekvése volt a kutatás és a fejlesztés a rendelkezésre álló potenciálok mind hatékonyabb kiaknázása érdekében, miközben nem nagyon jutott figyelem arra a körülményre, hogy eljárásunk következtében sérülések érhetik az embert és sérülések érhetik az ember természeti környezetét is, és hogy ezek a sérülések milyen negatív visszacsatolásokat indíthatnak el. A következmény egy olyan egyre kritikusabbá váló helyzet lett, amelyben a kockázatok növekednek, miközben az ember egyre tehetetlenebbül áll velük szemben, mert mindnyájan egy rosszul súlyozott arányrendszert tanultunk el, és alkalmaztunk, most pedig nagyon kevés hajlandóságot mutatunk arra, hogy ezzel a ténnyel szembenézzünk. A klímaválságra például, akárcsak az összes többi globális fenygetettségre, csupán egy megoldás képzelhető el, mindnyájunk vagy legalább sokunk tudati változása, amely majd vissza fog tükröződni a politika és a gazdaság, azokon keresztül pedig az éghajlat újra kialakuló egyensúlyaiban is. A politika és a gazdaság nem tőlünk független rendszerek, mi rakjuk össze azokat életvitelünk apró-pici napi döntéseiből, és pontosan azt fogják visszatükrözni, amit mi gondolunk, és amit mi cselekszünk. Ha fenntartjuk magunkban az eltanult rossz szemléletet, és továbbra is erőforrásaink mind mohóbb kihasználására fogunk fókuszálni, akkor a politikánkban és a gazdaságunkban is folytatódni fog a rablógazdálkodás, és akkor a veszélyek nem csökkenni, hanem növekedni fognak. De ha sokan a saját kis napi szintünkön, sok gyakorlással megtanuljuk az arányos, alázatos jó kapcsolatot a létünkkel, saját létünk egészével, ha nem csupán könnyen mobilizálható adottságaink, előnyös tulajdonságaink kiaknázása, hanem személyiségünk egészének kibontakoztatása lesz a célunk, akkor az így elért személyes kiegyensúlyozódások tovább fognak sugározni a különböző társadalmi léptékű döntéshozó mechanizmusokba, és azokon keresztül egyensúlyokat fognak teremteni a közösségeinkben épp úgy, mint a természeti környezetünk különböző szféráiban...

Az ember akkor vesztette el a lettel valo jo kapcsolatat, amikor a resz az egesznel fontosabba valt a szamara. Amikor mar nem egesz szellemi valojat akarkta kibontakoztatni, hanem csak azt a reszet, amely kenyelmet es biztonsagot nyujtott neki. Amikor celja tobbe mar nem integrans szemelyisegenek felnevelese, hanem azoknak a kepessegeinek a kiaknazasa lett, amelyekkel bizonyos konnyiteseket tudott szerezni maganak. A nyugati civilizaciot athatja az utobbi torekves mikozben az elsotol olyan messze tavolodott, hogy azt mar ertelmezni se tudja. Ebben a ficamban elunk sokad iziglen, es ezert nem ertunk semmit abbol, ami tortenik, illetve meg abbol se, amit mi magunk csinalunk. Ha erteni akarjuk, akkor ujra az egeszet kell a legfontosabba tennunk. Belso vilagunk egyetlen teruletet sem minosithetjuk le, mindenhova ugyanakkora figyelmet kell szentelnunk, meg akkor is ha az nehez lesz, hiszen a kulonbozo teruletek kozott nagy feszultsegek is tamadnak olykor. Csak akkor tudunk nem a nyugati kultura, hanem az emberiseg hasznos tagjaiva valni, ha ez az egeszre valo torekves ismet letelemunkke tud valni, ha nem csak zsebkendonyi teruletekre helyezunk hangsulyokat, ha szeles, tavlatos tengereken hajozunk es kozben rengeteg szigeten kikotunk. Vagy legalabb az utunkba kerulokon...

Köszönöm meghívásodat a görögkatolikus szemléletbe, de nem fogadhatom el, mert úgy gondolom, hogy még kereszténynek lenni is sokkal nagyobb kihívás, mint görög katolikusnak, nemhogy embernek az ő isten adta teljességében. Elhiszem, hogy gyönyörű dolgok történnek ebben a szemléletben, de biztosíthatlak, hogy más szemléletekben is megtörténnek hasonlóan gyönyörű események, viszont mindegyik esemény lokális jelentőségű marad addig, amíg senki sem kapcsolja azokat össze. A világnak ma már nem szigeteket ápolgató gondnokokra van szüksége, hanem olyan férfiakra és nőkre, akik ilyen-olyan védőszemüvegek takarásait letéve mernek eljutni saját emberi mivoltuk, összetett, sokrétegű személyüségük szintetikus látására, és abból a látásból kinőve mernek maguk is egyre inkább kapcsolatokká, szintézisekké, a szigetek közti vérkörzésekké, a világmindenség egészével együtt lüktető szellemi lényekké válni...

Le Corbusiers villa sunk in Danish fjord (link)

Érett-e az ember mindarra, amit létrehoz? Ha a szellem kiszabadul a palackból, utána nehéz őt visszaimádkozni oda, illetve eddig ez még nem is nagyon sikerült senkinek. A fegyverek néha fordítva sülnek el, az eperfagyival meg olykor előfordul, hogy visszanyal. Mikor fogjuk észrevenni, hogy tulajdonképpen már évszázadok óta a tűzzel játszunk? Hogy az a folyamat, amelyet a békéért és a szabadságért futtatunk, rettenetes kockázatokat rejt, simán kijöhet belőle a létező legnagyobb terror és egy olyan globális elnyomás, amelyhez eddig még hasonló se létezett. Mikor fogjuk észrevenni, hogy az ember nem ura a természetnek, sőt egyelőre még magának se, és mikor fogjuk észrevenni, hogy ezt a csekélységet jóformán mindig kihagyjuk a számításainkból? A kommunizmus egy gyönyörű eszme volt, csak nem működött, mert az ember tudata nem ért fel odáig, hogy működni tudjon. A liberális demokrácia egy gyönyörű eszme, de a mindig elhanyagolt emberi tényező miatt simán válhat ugyanolyan szörnyűséggé, mint amilyenné mára Észak-Korea vált, azzal a különbséggel, hogy nem 120 000 m2-re fog korlátozódni, hanem az egész Földet be fogja fedni. Ez a gyönyörű hálózat, amelyeken most eszméket cserélünk szabadon, jó úton van afelé, hogy a világon létezhető legtökéletesebb diktatúra alapvető infrstruktúrájává váljék. És erre nagyon kevés azt mondani, hogy Trump buta, mert nem csak Trump buta, mindnyájan buták vagyunk, mert senki sem tudja megmondani, hogy mit csináljunk ezzel az elszabadult világgazdasággal, amely felett semmi ellenőrzésünk sincs, öntörvényűen pörög, és zabálja fel a Föld összes errőforrását és összes természetes egyensúlyát földtörténeti skálán mérve egy szempillantás alatt. Nem tudjuk, hogy mit csináljunk, mert az az ember, aki tudná, még nem létezik, mert egyelőre még mindnyájan gyávák vagyunk arra, hogy azt az embert, aki ezekre a kérdésekre választ tudna adni, kiküzdjük magunkból. Van egy rossz hírem: nem akkorák a kérdések, mint amekkorának ebben a cikkben tűnnek, és a feladatok, amelyek előttünk állnak, sem akkorák, mint amilyen kicsinek azokat látni szeretnénk...

A hibrid ellenforradalom kora (link)

Sajnos, a liberális demokrácia, mint olyan, több sebből is vérzik. Az egyik legnagyobb seb az, hogy az ember jelenlegi tudati fejlettsége mellett óriási pazarlás szükséges a fenntartásához, akkora, amekkorára egyszerűen nincs hosszú távú fedezet. A jóléti társadalmaink elképesztően sok erőforrást, illetve természeti egyensúlyt használnak el, azok egy jó nagy része képtelen reprodukálódni, vagyis lényegében rablógazdálkodást végzünk. Nagyon jó, hogy tudok mosolyogni a szomszédomra, viszont ez nem olyan nagy vicc, amíg mind a ketten keresünk egy nagy rakat pénzt, és tudunk venni egy csomó minden kacatot a boltokban. A vicc majd az lesz, ha ínség idején is ugyanígy fogunk tudni mosolyogni egymásra. Nagyon jó, hogy lehet szabadon bicajozni az Alpokban és a Dolomitokban, de egyelőre elképzelésem sincs arról, hogy ez a nagyon jó állapot mitől tudna megmaradni sokáig. A felszínen szépen elvagyunk, minden csillog-villog, de közben akkora feszültségeket programozunk bele a jövőnkbe, hogy a gyermekeink fejre fognak állni e feszültségek következményeitől - hát gratulálok magunknak! Egyébként ezek nem bonyolult dolgok, csak nem szeretünk foglalkozni velük, mert ciki. Igen, volt egy hurrá optimizmusos időszak, hogy végre megtaláltuk a csodálatos rendszert, amely majd békében el fog tartani minket, és nekünk csak 40 órát kell majd dolgozni hetente, mert a maradék 128 óra maga lesz a mennyország, hát ez a nagyon optimista feltételezés tulajdonképpen most bizonyul tökéletes fantazmának. Most eléggé úgy tűnik, hogy a történelemnek mégsincs vége, lehet neki állni a munkának újra, újabb feladatok rajzolódnak ki, most eléggé úgy tűnik, hogy mi emberek MÉG NEM VAGYUNK KÉSZEN! Attól tartok, lesz egy csomó nehézség, valószínű, hogy jó sok fájdalom is. Én csak azt kérem, hogy ne legyen több, mint amennyit ép ésszel el tudunk viselni...

Olvastam egy cikket, mely a társadalmi igazságosság hiányából fakadó veszélyekkel foglalkozik, illetve azzal, hogy lassan ideje lenne akár a hatékonyságot is beáldozni azért, hogy a robbanással fenyegető vagyoni különbségek ne fokozódjanak tovább. A gondolat szép, de elég elméleti, mert per pillanat senki nem tudja megmondani, hogy egy ilyen szabályozás bevezetéséhez hogyan kéne nekilátni. Én azt gondolom, hogy az embernek egészen más dolga is van, mint hogy nyilvánvaló fikciókon gondolkodjék, vagyis ez a kérdés nálam több figyelmet egyelőre nem érdemel. A pártállam idején abban reménykedtünk, hogy majd az állam gondoskodik rólunk, most ugyanezzel a beidegződéssel fordulunk az okos közgazdászaink meg a politikusaink felé, hogy ők majd megoldják, mert nekik van hatalmuk meg tudásuk hozzá, aztán ha kudarcot vallanak mégis, legfeljebb csalódunk bennük. Amitől igazán meg kéne szabadulni, az a csodavárásnak ez a szemlélete, a másokra tekingetés, meg a másik szapulása, ha nem a kedvünkre tesz, mert ebből nem fog kijönni körülbelül semmi se. Annak van hatalma, aki mer hinni magában. Pont. Ha rendszerváltás volt, akkor legyen rendszerváltás a szemléleteink terén is, mert ott mintha egy kicsit elmaradásban lennénk. Egyszer majd vége lesz az életünknek, és akkor majd meg fogják kérdezni tőlünk, hogy mit tettünk, és akkor majd nagyon kevés lesz azt válaszolni, hogy írtam egy csomó okos cikket arról, hogy mások mit csinálnak rosszul. Jó, tudom, hogy ez így egy kicsit sarkos, ha lenne türelmem, árnyaltabban is meg tudnám fogalmazni, de nincs, mert egyelőre még én sem vagyok saját megvalósulásom csúcsán, majd ha odajutok, át fogom írni ezt a bejegyzést is. Látni kell az összefüggéseket, beszélni kell róluk, de azt is látni kell, hogy az ilyen beszédeknek mekkora a súlyuk, és mi mindenről terelik el a figyelmet, ha érdemtelenül nagy súlyt kapnak. Van erre egy nagyon jó mondás a Bibliában: a császárnak, ami a császáré, az Istennek, ami az Istené. Néha úgy érzem, hogy ebben még elég kezdők vagyunk...

Mit mond Plütarkhosz? Amit az ember belül megküzd, az megváltoztatja a világot kívül. Amit az ember belül megküzd, attól növekedni fog ő maga, és növekedni fog a társadalmi igazságosság is, miközben attól, amit az ember belül nem küzd meg, nem fog növekedni semmi és senki! Adókulcsok korrekcióját emlegetni nem küzdelem belül, nem szellemi lényhez méltó tett, mert aki ezt teszi, nem változik a tettétől egy vonásnyit se, és ha ő nem változik, akkor nyilván a világ sem fog változni tőle. A probléma nem az adókulcsokkal van, a probléma az emberrel van, aki lassan tényleg csak az adókulcsaiban bízik, és meg sem fordul a fejében, hogy mi minden eszköze lehetne még, ha nem hinné hogy nincs más a számára... Hol vagyunk hinni, menni, küzdeni akaró férfiak, akik merjük nem külső diktátumokból, hanem saját személyes belső valóságunkból felépíteni magunkat? És hol vagytok tisztalelkű mennyei szépséget sugárzó nők, akik az ilyen férfiak mellé nagy örömmel és nagy szeretettel odaálltok? Hol vagyunk azok, akik számára a politika nem külső lehetetlenségek, hanem belső lehetőségek útjának végigjárását jelenti, annak az élethelyzeteinkbe sürített önismereti iskolának az elvégzését, amely a lét egészével való személyes kapcsolatra tenne alkalmassá minket? Hol vagyunk lovagok és királylányok, mesék és aranykorok érett és integráns személyiségei? Akik akkor és ott hatottak, de tudnánk hatni itt és most is, ha mernénk komolyan venni azt a rengeteg potenciált, amelyet magunkban hordozunk, és amelyből csak morzsákat valósítottunk meg eddigi életünk során?

Azért félünk kimondani egy csomó dolgot, mert tudat alatt érezzük, hogy a szavaink utána minket magunkat sem hagynának békén. Azután, hogy az ember kimond valamit, már nem élhet úgy, ahogy előtte élt, ő maga is megváltozik a mondása következtében, sokszor jobban, mint az, akihez szólt, Azáltal, hogy megfogalmazást nyer benne egy felismerés, leszakad róla egy kimondatlanság, egy köd réteg, amelyhez korábban nagyrészt tudattalanul ragaszkodott. A felismerése a kimondás által rögzül, és soha többé nem fog eltűnni az életéből, és senki más életéből se, akinek van bátorsága azt a mondást meghallania. Ha valakai valamit kimond, akkor utána azt már nem lehet visszafordítani sehogyan sem...

Ha az europai ember nem tette volna be a labat Del Amerikaba - vagy nem a nagy eszevel meg a felelmetes gogjevel ment volna oda hanem valoban a masik ember az eletmodja a kulturaja a termeszettel valo kapcsolata iranti tisztelettel - akkor otszaz even at annak a kontinensnek a tortenelme egesz mashogy zajlott volna le egesz mashogyan fejlodott volna es most egesz mashol tartans szellemileg tudatilag lelkileg emberileg mindenhogyan Altalaban ezer fele megy a vernyomasom amikor valaki a most ott elo emberekre keni a felelosseget az erdoirtasokert meg barmiert amihez nekik annyi kozuk sincs mint a nagy elefantnak a kistigrishez csak azert hogy a sajat szarat ne kelljen eszrevennie Afrikai azsiai fegyveres konfliktusok detto Peldaul ha nem adtunk volna fegyvert olyan emberek kezebe akiknek az apja meg marokkovel vadaszott akkor lehet hogy nem hulyult meg volna mindegyikuk Mert konnyen vihancolunk mi akik ket-harom ezer even alatt jutottunk el a csilagkori technikahoz es nem ugy hogy nezd csak itt kell meghozni a ravaszt es bumm! Hatalmas betukkel irom le ismet: A LELELEKNEK IDO KELL A fejlodeshoz ido kell ahhoz hogy az ember felnojon az agya kepessegeihez a lelkevel a szellemi valosaga egeszevel erette integrans lennye valjon ido kell Es ezt az idot nem adtuk meg magunknak se de a vilag osszes tobbi kulturajatol az aranyuk es a foldjuk kifosztasa mellett egyszeruen azt is elraboltuk vagyis a fejlodesuk eselyet korulbelul ugy tapostuk el mint egy csotanyt szoktunk es most mutogatunk rajuk elszornyedve hogy: Nezzetek csak hogy vagjak a fat az oserdoben uzenve ezaltal hogy ok a gazok akik tonkreteszik a Foldet mi pedig a jok mert mennyire feltjuk Az ilyenekre mondom hogy orult hazugsagok nem harom centi melyre de egyre se as le az aki a kolumbiai gazdalkodokra keni ezt a bunt - a komplett homalyt meg a kodot fujja akkora erovel mint egy esozteto berendezes a vizpermetet Ha valami bulvar meg tereles meg olcso es nepszeru hozonges akkor ez pont az: az iskolapeldaja annak...

Az egy nagyon nagy kerdes, hogy mindenhova, ahol az ember erez valamilyen titkot, el kell-e menni. Mert azzal, hogy az ember elmegy valamerre, hoz egyeb donteseket is: nem megy el mas iranyokba. Es ezert aztan nagyon konnyen megtortenhet, hogy az elmenese oda nem egyeb, mint urugy a mashonnan valo tavolmaradasara. Ezt a lehetoseget legalabbis nem szabad kizarni, hiszen eros hajlamunk az onbecsapasra, en legalabbis azt hiszem, hogy ez egy altalanos emberi tulajdonsag.

Javamra valik-e valamelyik lada kinyitasa? Vagy inkabb az valik javamra, hogyha zarva hagyom? Ugy gondolom, hogy ilyen kerdeseket mar nagyon sokszor feltett nekem is az elet, es ereztem mar mind a kettot a konnyebbik es a nehezebbik utnak egyforman. Ami biztos, hogy nincs olyan szabaly, amelyet ezekre az esetekre altalanosan ervenyes lenne, illetve egyetlen egy megis van: a vilag egeszet egy elo szemelykent veve, magat pedig gondolatban ennek az elo szemelynek a tekintetebe helyezve dontson mindenki. Ahogy azt a termeszeti nepek tettek...

Igen, ezek az elet legnehezebb kerdesei, de egyben a legfontosabbak is. Felfedezzem-e vagy ne? Volt nekem is olyan korszakom, amikor azt hittem, hogy mindent fel kell fedezni, de most mar latom hogy ez nem igaz. Az ember azt fedezze fel, aminek a felfedezesere mar megerett, a tobbit pedig hagyja meg masnak. Neha a kevesebb a tobb, illetve gyakran. Nem az a cel, hogy minel tobb dolgot megismerjunk. Az a cel, hogy azt a parat megismerjuk, amelyet rajtunk kivul senki mas nem tud megismerni. Most mar tudatosan is hozok olyan donteseket, hogy valahova, amely hely pedig erdekelne, nem megyek el. Nem megyek el Izlandra, pedig gyerekkorom ota vagytam ra, es most eloszor meg ki is tudnam fizetni, de helyette inkabb elmegyek a Dolomitokba szarra azni, mert rengeteg esot mondanak a jovo hetre, megis ugy erzem, hogy az van teljesen rendben. Persze, ez egy eleg banalis pelda, de a kevesbe banalisak is igy mukodnek. Nekem nem kell tizezer konyvet kiolvasnom ahhoz hogy ugyanolyan ertekes eletem legyen mint egy konyvmolynak, ezért nem értem például hogy mért akarsz állandóan olvastatni. Radnótinak van egy gyonyoru verse, nem tudom, hogy a cime vagy csak ugy kezdodik, hogy Trisztannal ultem, de a Google megmondja, kerlek, hogy olvasd el!

Ezeken a kerdeseken dol el, hogy valaki mennyire van rendben. Es az is, hogy ha nincs rendben, akkor mit tesz azert, hogy rendbe keruljon. Tudjuk-e egyaltalan, hogy mit csinalunk akkor, amikor megismerunk valamit? Megismerhetjuk-e mar? Keszek vagyunk-e a megismeresere? A gyermekeinkkel csak korhataros filmeket nezetunk... 18 ev felett mar nincsen korhatar? Mert csinalunk ugy mintha ezek a kerdesek nem is leteznenek? Azert mert nem leteznek szamunkra, es azert nem leteznek szamunkra mert ezeket a nagyon fontos kerdeseket legalabb harminc de lehet hogy otven vagy szaz vagy ketszaz generacio ota senki se tette fel maganak. Ketsegbe ejtoen elmaradott egy videki ember? Egyaltalan nem biztos. Lehet hogy sokkal jobban hozza a maga dolgat mint mi varosiak azt amit nekunk kene megcsinalnunk. Csak szeretünk olyan indikatorokat hasznalni amelyek a mi sajat dicsosegunket hirdetik.

Meg kell-e jarni a poklot ahhoz, hogy az ember a mennyorszagba jusson? Ha igen, akkor jo a pokoljaras. Ha nem, akkor nem jo. Ha csak keves poklot kell megjarni, es mi megis sok poklot jarunk meg, akkor az szinten nem jo. De hat ezek mind csak gondolatkorok, hiszen valojaban senki se tudja, hogy mi a sok es mi a keves, meg mihez kepest sok valami vagy keves. Viszont pont azert, mert nem tudjuk, kene sokkal-sokkal ovatosabbak lennunk, es kene, hogy ezekben a nagyon osszetett nagyon sok osszetevos helyzetekben sokkal tobb figyelemmel merlegeljunk. Nem ugy ahogy otszaz eve hozzuk a donteseinket utana pedig megmagyarazzuk mindenkinek hogy szinte semmiben se hibaztunk es legfeljebb olyan rendu tanulsagok vannak hogy Orban mondjon le! Csak az a baj hogy ezt het milliárd emberből egy milliard ember megkajalja hat milliard viszont pillanatnyilag kikopi...

Van egy szerkezete az emberi testnek, amely 20 ezer eve alatt alig valtozott, es ugyanigy van az embernek egy szellemi ertelemben vett szerkezete is, amelyrol gyanitom, hogy legalabb ennyire allando. Az egy nagyon ocska megvezetes, hogy mindig minden valtozik, es ezert mindig minden akar jo is lehet. Elrettento peldanak persze lehet jo minden, ezt elfogadom, de az arat attol meg meg kell fizetni. Ha leutok egy embert, es abbol, amit utana atelek, rajovok arra, hogy leutni valakit rossz, akkor jo vege is lett a tortenetnek, de az illeto attol nem fog feltamadni, es meg jobb lett volna, ha a leutese nelkul is eljutottam volna ugyanehhez a kovetkezteteshez. Igen, az ember valtozik, de nem gyorsan. Ami gyorsan valtozik, azt az ember nem kepes kovetni, ha a feje tetejere all, akkor se, MERT AZ EMBER LELEK IS (NEM CSAK AGY), A LELEKNEK PEDIG IDO KELL, es ezt az egyik legalapvetobb tulajdonsagat mindenki sokkal jobban tudta nalunk, vagy legalabbis osztonosen erezte. Mindenki, aki nem rohant fejjel a falnak ugy, mint mi, a nyugati civilizacio elkenyeztetett csemetei. Egyebkent mi is ereztuk ugyanugy, mint masok, csak mi rauvoltottunk a sajat erzeseinkre, hogy kuss! Na, ez az, amit ok nem csinaltak. Pont az a baj, hogy ezt az oruletes tempot senki se birja, mas szoval mindenki megzakkan tole, es egyre jobban mert meg mindig gyorsul.

Az indianok nem jartak ott, ahol mi, lassan viszont mi is visszafordulhatnank es jarhatnank ott, ahol ok, mert az sokkal jobban illenne hozzank. Lassan nem marad feher folt a bolygon, bennunk viszont egyre tobb terulet hever parlagon, na ez az ami nem normalis egy cseppet se. Hogy mikozben megjarjuk a holdat, magunktol egyre tavolabb kerulunk. Persze nem arra gondolok, hogy fessuk ki magunkat, meg tegyunk tolldiszt a fejunkre, de ezt inkabb nem magyarazom tovabb. Ok elo kapcsolatban voltak magukkal, a kornyezetukkel, mindenben a szemelyt, a szellemet lattak, es ugy is eltek a vilagban, mint egy jelenletben, mi viszont csak a kotengert latjuk, meg a betonerdot, es ugy elunk, mintha ez lenne a valosag non plusz ultraja. Igen, vannak olyan utak, amelyeken nagyon csabito elindulni, mert roppant igeretes kincseket rejto ladikok sorakoznak a szelen, de amikor kiderul, hogy valamennyi csak a bajt hozza rank, akkor nem biztos, hogy folytatni kene a ladak kinyitogatasat. Mert az eljarasunk kovetkezmenyeit utana csak nagyon faradsagos munkaval meg egy csomo varazslat felhasznalasaval lehet jova tenni Ennek ellenere sok mindent kinyitnak a mesekben is, viszont ott mindig vannak fordulo pontok is, amikor valaki belat valamit es utana mar nem folytatja Na ilyen fordulopontok hianyoznak a mi eletunkbol...

Az a kozeg amelyben felnottunk nem jo mert vegtelenul fontos szempontok elsikkadnak benne olyan szempontok amelyek nelkul eselyunk sincs arra hogy emberre valjunk es emberkent eljunk Nagyon kenyelmes nagyon szep nagyon fejlett sok tekintetben de kozben borzalmasan learnyekolt es ebbol adodoan egyaltalan nem segit senkinek se abban hogy a let illetve a lete egeszevel jo kapcsolatba keruljon Ennek a learnyekoltsagnak az eredete egy gogos elbizakodottsag az ember elfordulasa sajat realitasaitol egy illuzio alapjan mely szerint a termeszet es benne az ember sajat nehez termeszete legyozheto mederbe terelheto szabalyozhato es ezaltal egy csomo szenvedes kiiktathato Ennek a learnyekoltsagnak az eredete az ember azon vagya hogy o legyen az Isten es ne szolgalnia kelljen hanem uralkodhasson mindenek felett viszont ebben a learnyekoltsagban meg keservesebb modon kell majd megtapasztalnia hogy anelkul a jelenlet nelkul melyet elutasit mennyire tehetetlen Ennek a jelenletnek a nem tisztelete vagyis a vilag szellemi rendjenek semmibe vetele egyidos a tortenelmunkkel de megis a nyugati civilizacio emelte a legnagyobb piedesztalra es emiatt van az hogy az emberisegnek pont a nyugati civilizacio okozta es okozza a legtobb kart Ha ezt a torzulast a nyugati civilizacio fiai es lanyai felismerik es kimondjak akkor talan meg megindulhat valamilyen visszarendezodes es akkor talan meg az az allapot is tulelheto amelybe a vilagot eddig juttattuk...

Ujra csak azt mondom, hogy bizonyos teruletek le vannak dongolve reges reg, mas teruleteken viszont utoljara az indianok varazsloi jartak, meg az inkak samanjai, mert mi, nagy tudasu feher emberek iszonyatosan felunk odatenni a labunkat, meg egyaltalan magunkat, es azokat, akik ebbol az egeszbol valami egesz kulonleges veletlen folytan ertenek valamit, elkuldjuk a jo budos francba, hogy lila kodot almodnak, meg azzal, hogy nem eleg kifejezo a beszeduk, foleg azert nem, mert tortenetesen a kifejezhetetlenrol szolnak. Aki szerinted nincs, szerintem meg van. Mert Neked csak az van, amit valamelyik elmelettel le lehet fedni, nekem meg van az is, akire egyetlen elmelet sem lesz soha rahuzhato, ilyen leny peldaul az ember.

Ami a boduletes nagy tevedes a soraidban, meg masok soraiban is, az nem mas mint a sorrend. Nem az tortent ugyanis, hogy valami osi, valami nagyon fontos most hianyzik, mert tulsagosan elszaporodtunk, hanem az tortent, hogy valami nagyon osit es nagyon fontosat, az onmagunkkal valo kapcsolatot, a misztikus tavlatot, a szemelyeset elvettek tolunk (mert hagytuk hogy elvegyek, mert feltunk a fajdalomtol, amellyel a megorzese jart volna!!!), es ettol az elveteltol tobbek kozott hirtelen nagyon sokan lettunk. Forditott a kapcsolat, nem eloszor volt a sokasag es azaltal az elvetel, eloszor volt az elvetel meg az elvesztes, es az elvesztesbol fakadt a fejlodesunknek az a rettenetes kificamodasa, amely miatt most nem tudunk tenni semmit peldaul ezzel a tomeggel sem. Igen, ez az eklatans felreertes, az oksagi lancoknak a megforditasa, amelyet minden modern ember allandoan elkovet, es amelybol nem fog kijutni soha, amig felre nem teszi azt a gogjet, amely tokeletesen bearnyekolja ot. Itt van az, hogy a modern ember a jelensegeket tamadja, mert az ok szamara se kep, se hang. Itt van az, hogy a seb felso reteget puderozzuk annak minimalis belatasa nelkul, hogy vajon mi valtotta ki a fekelyunket. Itt van az, aminek most megkoszonhetjuk, hogy nem tortenik semmi erdemleges, es igen, rohanunk bele egy idegbajba, meg egy kiszarado bolygo rettenetes szomjhalalaba, meg a jo eg tudja meg, hogy milyen katasztrofakba, es nem tudjuk, hogy mi lesz velunk, mert ami lehetne, az lila kod... Hurra!

Nem a gondolkodas vagy a logika szerepet akarom lebecsulni hanem mellejuk akarok allitani ezer mas olyan dolgot amely legalabb annyira fontos (lenne) Mert nem az a baj hogy gondolkodunk hanem az hogy pillanatnyilag nem nagyon csinalunk mast sot azt hisszuk hogy az ember szellemi leny volta egyenlo a gondolkodasi kepessegevel Na ez egy szornyu tevedes illetve sulyeltolodas amelybol kipattant az a nyugati civilizacio amelyben most elunk es amelybol lehet hogy egyszer nem is oyan sokara semmi nem fog maradni vagy csak nagyon keves mert ugy fejlodott ki hogy kozben mi magunk nem fejlodtunk hozza mert peldaul olyan joletet teremtett amelybe nem tudtunk csak belesuppedni es itt most egyaltalan nem a 300 szazas lovas BMW-ekkel szaguldozo kigyurt testu izomagyu szepfiukra meg az edes kis pluss allatkaikra gondolok (amugy ezek a dolgok csak a maz rajtuk amelyet magukra kentek mert valami nem stimmelt nekik) hanem peldaul arra az egesz ertelmisegre aki attol hogy o gondolkodik ugy el van szallva mint a heliumos lufi a vilagurbe Ugyanis a gondolkodasnak magaban meg van az a szomoru tulajdonsaga hogy olyan elvontta valik mint a harmadfoku polinom egyenletek megoldo keplete egy tavaszi ret zsongasahoz kepest Ertem en hogy az utobbiba is bele lehet szerelmesedni csak hat minek?

Hagyomanyos illetve rendszerkonform oknyomozassal is el lehet jutni valameddig peldaul azzal a megjegyzeseddel hogy a vilagbeke alapja momentan a tulkoltekezes teljesen egyetertek Amibol logikusan (!!!) kovetkezik hogy a vilagbeke pont azert nem fog orokke tartani mert nem lehet tulkoltekezni se a vegtelensegig Na ezt a nagyon logikus (!!!) kovetkeztetest pillanatnyilag nincs ember aki leszurne! Ezert megyek tovabb es keresem hogy meg mi van mert van meg mas is egesz biztos vagyok benne Az hogy valaki csak popcornt zabal es colat vedel folyton eleg szomoru de az hogy valaki nem zabal popcornt es nem vedel colat soha es ettol jobb embernek kepzeli magat meg sokkal-sokkal szomorubb en legalabbis az utobbi miatt sokkal tobbet sirtam mar Az ember nem logikus leny illetve az hogy mi logikus meg mi nem az a megismeres folyamataban folyton valtozik vagyis nem nagyon lehet epiteni ra Szazezer pelda van arra hogy valakinek a viselkedese elsore nem tunik logikusnak aztan ahogy jobban megismered az illetot meg a korulmenyeket amelyek kialakitottak meg nem utolso sorban magadat is benne fel rajossz hogy nagyon is logikus minden amit tesz Millio ezer olyan dolog hatarozza meg a donteseinket amelyekrol ma meg fogalmunk sincs mikozben az ember onbecsapo kepessege hatartalan Mindenkie - nem csak a mase! Aki azt hiszi hogy ezt az onbecsapo kepesseget egy kis gondolkodassal ki lehet jatszani az meg semmit nem tud az emberrol meg azokrol a mutacioirol amelyek a toronyhazakat epitik illetve magarol se tud semmit aki itt nott fel Europaban es azt gondolja megis hogy o nem egy ilyen mutacio Annak az elete egy elmelet amely moge elrejtozik hogy a valosag felkavaro helyzeteivel (amikor valami nem stimmel) ne kelljen komolyan számot vetni Kis kulonbsegekkel talan de azert mindnyajan ilyenek vagyunk Mi europai emberek...

Pillanatnyilag ott tartunk hogy ami igazán lenyeges lenne bennunk az teljesen el van nyomva olyan kulso diktatumok altal amelyekhez tulajdonkeppen semmi kozunk sincs sot azok az erzekeink sem leteznek mar amelyekkel viszonylag konnyen visszatalalhatnank magunkhoz A verkeringes amely szemelyisegunk kulonbozo teruleteit lenne hivatott osszekotni szep csendesen leallt komolyan megserultunk - emberi mivoltunk legalapvetobb kotesei haltak el Innentol kezdve nincs mit csodalkozni azokon a zavarokon amelyek kinoznak minket es amelyekkel egymast is kinozzuk Kivulrol latszo tehetetlensegunk belso tehetetlensegunk legtermeszetesebb folyamanya es meg akkor sem erhetnenk el szamottevo eredmenyt ha a nap 24 orajaban jaratnank csucsra az agyunkat Ez a helyzet pusztan gondolkodassal nem oldható meg sem politikaval sem gazdasaggal sem technikaval Ez a helyzet batorsaggal oldhato meg az eddig alapnak hitt illuzio gyujtemeny elhagyasahoz szukseges batorsag osszegyujtesevel es gyakorlasaval Mert ha kimegyunk a pusztaba mas emberek leszunk mert ott raebredhetunk arra hogy ki lakik bennunk vagyis arra amire masutt nem mert a varosban terelo reflexek milliardjai mukodnek amelyek hatasatol senki nem tudja magat fuggetlenne tenni amig nem szabad egeszen

Az hogy bele vagyunk szerelmesedve egy csomo orultsegbe durva rossz meg akkor is ha kozben tudom hogy a szerelmunkbol fakado eltevelyedesek kovetkezmenyekent eloallo vilagegesekre bizonyara jo nagy szuksegunk van hogy egy kicsit eszhez terjunk vagyis a folyamat nyilvan sorsszeru de azert en megsem fogom fujni a tuzet hogy mar ma hamuva valjek minden vagyis meg a holnapot se varja meg Mindazon altal egesz biztos vagyok abban hogy a baj nem a jelensegekkel van hiszen az osszes jelenseg csak kovetkezmeny A baj a lettel valo viszonyunkkal van mert nem egy vele valo szemelyes kapcsolatra vele valo talalkozasra hanem egy csomo biztonsag illuziot ado praktikus elony eleresere torekszunk evszazadok ota Es ez tokeletesen letidegen es nyilvan senki sem volt artatlan baranyka benne de azert Europanak sikerult magasan leiskolazni mindenkit a hulyesegben Es most csodalkozunk hogy az osszes gog az osszes elbizakodottsag az osszes nagy arcossag elkezd visszanyalni Pedig ezen nincs semmi csodalkozni valo hiszen ez az egyetlen olyan kifejlet amelynek ilyen korulmenyek kozott egyaltalan eselye van lejatszodni Szoval akkor most:

• vagy szepen hatrabb soruljuk a nagy eszunk erokifejteseit amelyeknek a fetisizalasa mar eddig is igencsak belejatszott a kudarcainkba es leulunk magunkkal egy csendes sarokba es felkaroljuk azt a belso lenyunket aki ellen oruletes agresszoik milliardjait kovettuk el 50 even at mert az osszes elmeletunk fontosabb volt nala mert meg annyira se biztunk benne mint egy modern vetogepben - leulunk vele es az osszes fajdalmat amellyel kinoztuk ot belatjuk es megigerjuk neki hogy mostantol minden figyelmunkkel elso sorban nem a vetogepek gps-eit fogjuk allitgatni hanem azokbol az egomento reflexeinkbol igyekszunk majd kivergodni amelyeket eltanultunk hogy ne seruljon a dicsosegunk kivul viszont amelyekkel totalisan elnyomtuk ot meg az o osszes vagyat belul
• vagy folytatjuk azt amit eddig is csinaltunk es akkor majd szepen jonni fog a pokol minden kenkoves borzalma rank

Ennyire egyszeru...

Onertekelesi zavarral kuszkodo kicsinyes torpek mondanak olyat, hogy harmadrangu muveszet, meg fejletlen technologia, mert az osszes tobbi ember tudja, hogy ilyen mondasoknak lenyegeben semmi ertelmuk sincs, sot nagyon veszelyesek, mert lehetnek olyanok, akik ezeket a mondatokat elhiszik, es utana teljesen megalapozatlan kovetkezteteseket vonnak le beloluk. Olyan onertekelesi zavarral kuszkodo kicsinyes torpek mondanak ilyeneket, akikkel tele van Europa, es akikke ez a kontinens, illetve ennek a kontinensnek a gogje, meg az agresszivitasa nevelt minket is. E hatas alol kiszabadulni egyaltalan nem konnyu, nagyon komoly szellemi erettseg kell hozza, hogy valaki egy ilyen feszekbol valo kirepulest megtegyen, maga mogott hagyjon egy olyan propagandat, amellyel kora gyermekkoratol vagyis egy fel eleten at etettek. Nehez egy ilyen valtas, de egyre vilagosabban latszik, hogy elengedhetetlen megis. Egyelore meg nem merunk kinezni ebbol a vegtelenul szuk rendszerbol, meg mindig nem merjuk eszrevenni, hogy az ember mennyire nem az, akit Europa probal belolunk faragni es hogy ez a valodi termeszetunktol valo eltavolitas milyen oruletesen veszelyes, de ez igy nem maradhat sokaig, es ez mindenkire, aki itt el, vonatkozik. Egyebkent lesznek majd esemenyek, amelyek ezt a szuksegszeruseget plasztikussa fogjak tenni, biztos vagyok benne, de abban is, hogy nem kene sokat varni az ebredessel, mert azok az esemenyek egyre fokozodo mertekben lesznek fajdalmasak. Vagyis ha valamit ma halogatunk, annak holnap valakik meg fojak inni a levet. A gyermekeink, a tanitvanyaink, a gyermekeink gyermekei, a tanitvanyaink tanitvanyai, illetve ahogy majd haladunk elore az idoben, ugy egyre tobben. Na ezt kene elkerulni...

Az europai ember akkor kezdett eltevedni. amikor magat, meg amit o letrehozott, tobbre tartotta annal, amit az ugynevezett primitiv nepek mutattak fel. Onnantol kezdve bolyong egy rettenetes utvesztoben, amelybe egyre inkabb belezavarodik. Gog, be nem valott fajelmelet, es mogotte egy rettenetes szellemi elmaradottsag, gyengeseg, felelem, es keptelenseg minden erdemi kommunikaciora a rendelkezesre allo "szepen kimunkalt" fogalmi rendszerek es az csillagkozi utazast is lehetove tevo technikai feltetelek ellenere is. Ez a hires nyugat. Illetve nem csak ez, de ez egy olyan arca, amelyikrol itt es most senki nem akar tudomast venni, es amely nem tudomasul vetel minden egybkent letezo tavlatot elzar, es akkor persze, hogy nem fog tortenni semmi, ezert aztan persze, hogy keresni kell nehany bunbakot, amivel persze, hogy nem oldunk meg semmit. El vagyunk tevedve, bele vagyunk veszve azokba az elmeletekbe, amelyeket kitalaltunk, es amelyeknek van egy kis valosag alapjuk, de huszadannyi se, mint allitjuk, csak ezt a tenyt nem vesszuk eszre, mert arra, amit letrehoztunk, csak kozelrol meg belulrol nezunk, ahelyett, hogy eltavlodnank tole, es az eltavolodastol lenne tavlatunk a nezeshez meg a latashoz is.

Kultura, civilizacio, fejlodes, haladas, ezekkel a jelszavakkal ugy meg vagyunk vezetve mindnyajan, hogy ki sem latszunk a hazugsag rengetegbol. Totalisan abnormalis dolgokat csinalunk reggeltol esik, olyan dolgokat, amelynek az elethez koze sincs, es ebbe a verembe vezetunk bele mindenkit, a gyermekeinket is kezen fogva anelkul, hogy az eljarasunkrol a legkevesebb fogalmat alkotnank. Remes, remes, remes, nehany eber pillanatban a hideg verejtek raz ki, komolyan lefolok attol, hogy milyen torz modokon probalkoztam eddig, illetve nagyreszt meg most is, hiszen a melyre asott alapokat eleg nehez feltarni, ujakat lefektetni helyettuk meg plane nehez. Nincs nalunk nyomorusagosabb, meghasonlottabb ember a Foldon, ezt egesz komolyan mondom. Ránk!

Mindennek van szerepe az olvasasnak meg a logikus gondolkodasnak is csak nem annyi mint amennyit most hiszunk rola mert ezek a dolgok egyes emberek fejében iszonyúan tul vannak sulyozva - ez a szomoru igazsag es ez a tulsulyozottsag az oka annak a vaksagnak amellyel nem veszunk eszre mas dimenziokat es amellyel nem fogunk kitalalni az ehhalaljainkbol ha az osszes vetogepet felszereljuk mesterseges inteligenciaval akkor sem Pillanatnyilag ott tartunk hogy van egy csomo durvan okos ember akik a nagy okossaguktol annyira el vannak szallva hogy keptelenek megerteni a szomszedjukat a padtarsukat a sarki trafikost a kalauzt Szozatok ezreit zengik a fogalmi gondolkodas szereperol amely nelkul szerintuk nincs kommunikacio de keptelenek megerteni barkit aki nem pont ugyanabba az okossagba van belezugva mint ok Ezek azok a civilizacionkat velejeig atjaro borzaszto dolgok amelytol minden erofeszites hal meg es soha nem fogunk jutni sehova hiszen eddig is csak egy az osszeomlas hataran billegk oriasi kartyavarig sikerult

Amire most sokan azt mondják, hogy fajsúlyos gondolkodás, arra én azt mondom, hogy ballaszt. Pont ugyanúgy mondom, ahogy a király bolondja tótágast áll a trón karfáján, oda eljutni ugyanis ugyanakkora szellemi teljesítmény, mint kiolvasni egy fél könyvtárat. Egyébként a ballaszt nem rossz dolog, szükség is van rá egy ideig, aztán amikor már nincs, akkor ki kell hajigálni belőle valamennyit, hogy az utazás folytatódhassék. Most jutottunk el oda, hogy valamennyit ki kell hajigálni belőle, például azt az illúziónkat, hogy mindent ki fogunk tudni olvasni az eddig megírt könyvekből....

Annak az ertektengelynek amelyikrol a civilizacionk aradozik termeszetesen van valamennyi relevanciaja de messze nem annyi amennyit altalaba bele szoktunk vetiteni Kozben pedig vannak mas tengelyek is es a sok tengely egyutt fesziti ki a teret Ha valami hianyzik nagyon az europai ember gondolkodasabol akkor az pont ez a terbeliseg Ami miatt a kiraly melle kell a bolond es a felnott melle kell a gyermek peldaul meg a sok majom tudos melle kell egy egeszen masmilyen majom: en Cambell es Hamvas nem beszel hulyeseget mint ahogy en sem Teljesen rendben van az hogy masmilyen kapcsolatba kell kerulnunk magunkkal es a vilaggal mint eddig voltunk mert kulonben meg fogunk halni - ez olyan vilagos mint a nap az osszes jelenseg amely korulottunk lezajlik tele torokkal uzeni nekunk Ami miatt ez ellen mindenki agal az a sajat erintettsege Az ember hosszu evek kitarto munkajaval valahogy bevackolta magat a lete egy szuk kis sarkaba es erre jovok en vagy Hamvas vagy Campbell es ki akarja rangatni onnan es o ezt a helyzetet agressziokent eli meg ugyanis ha igaz lenne amit a nevezettek allitanak akkor igaz lenne az is hogy o eddig rosszul elt Azzal pedig hogy eddig rosszul elt marhara nem akar szembesulni senki es inkabb kolt valamilyen meset hogy meg tudja magyarazni maganak meg mindenkinek hogy mert fog ezutan is rosszul elni mimtsem hogy valtoztasson barmin is ugyanis az ember ilyen Meg csak azt sem mondom hogy ezek a folyamatok tudatosak sot a legtobbszor teljesen tudat alatt zajlanak le A felszinen latszik a mese de ember legyen a talpan aki rajon hogy arra a mesere mi szukseg van egyaltalan Hat az a szukseg ra hogy amig az ember mesel addig nem kell nehez kerdeseket feltenni maganak Ebbol lesznek az egydimenzios koordinata rendszereink amelyeknek kozuk sincs semmifele valosaghoz es rovid tavon talan mukodnek egy kicsit hosszabb tavon viszont a kovetkezmenyeibe szep csendesen belepusztulunk es a gps- szel felszerelt vetogepeink sem fognak megmenteni minket meg semmi amiben meg bizunk hogy ne kelljen egesz egyszeruen magunkban biznunk A sajat magunkban valo bizakodastol ugyanis mindnyajan felunk en is ezzel kuzdom hosszu evek ota es ha ertem is el benne eredmenyeket befejezett biztosan nem lesz sohasem Ha valamiben az ember vegtelenul kreativ akkor az onbecsapas pont az Egeszen elkepeszto eltevelyedesekre vagyunk kepesek azert hogy ne kelljen beismerni a hibankat Meg olyan dolgokat is beismerunk amelyekben teljesen artatlanok vagyunk csak azert hogy a valodi sarak tovabbra is ott diszeleghessenek rajtunk Egy ember elment a Himalajaba ott majdnem meghalt a fel arca megfagyott tobb ujjat le kellett vagni es utana leirta hogy miben tevedett irt rola egy konyvet lehet kapni a boltokban csak az a baj egy szo sem igaz belole Egyaltalan nem abban tevedett amit okkent megjelol de ugy latszik hogy neki meg halalbol valo visszateres meg a megnyomorodas sem volt elegendoen utos elmeny ahhoz hogy a lethazugsagait felszamolja - van ilyen egyebkent mert a lethazugsagai felszamolasanal nagyobb feladat senki elott sem all Az emberi sziv a legkemenyebb anyag de csak azert mert a masik parton tenyleg egy egeszen mas elet varna rank es attol ugy felunk mint a pestistol A civilizacionk ertelmesseget megkerdojelezni nem azert nehez mert nem latszik rajta eleg vilagosan az ertelmetlensege hanem azert mert nekunk ez a civilizacio egy feszek es rettenetesen felunk attol a lehetosegtol hogy a feszkunkon kivul csak a nagy budos semmi varna rank A madarak ezzel a felelemmel par hetes korukban szembesulnek es termeszetesen legyozik magukban Mi pedig evszazadok ota cidrizunk es vergodunk a feszek szelen csak azert hogy ne kelljen repulni es imadjuk az egydimonzios ertektengelyeinket es az imadatunk jegyeben torjuk el az osszes tobbi tengelyt es falazzuk el az osszes tobbi dimenziot es visszuk a bolygot meg az osszes rajta elo kozosseget egy totalis osszeomlas fele Hajra Europa koszonom Neked hogy erre neveltel!

Nagyon fontos szempontok hianyoznak a gondolkodasunkbol nagyon fontos letdimenziokat egyszeruen nem vagyunk hajlandoak vagy kepesek eszrevenni emiatt nagyon keves az amit a lehetosegeinkbol feltarunk nagyon zart az a kor amelyen belul mozgunk - azt gondolom hogy minden tehetetlensegunknek tulajdonkeppen ez a vegso oka viszont azt is hogy ezen a ponton lehet es kell is igazi attorest vegrehajtanunk mert egyebkent nem leszunk kepesek kikeveredni azokbol az idozitett bombakent mukodo folyamatokbol amelyek szep lassan beelesednek es langba boritjak az egesz Foldet Ez mar regota foglalkoztat az elmult 8 evem pedig egyertelmuen errol a halvany erzesbol egyre inkabb felismeresse valo rettenetrol szolt Olyan szempontok tuntek el amelyek valamikor nagyon fontosak es altalanosan ateltek voltak es amelyek most is nagy segitsegunkre lehetnenek ha lenne bennunk eleg alazat es megprobalnank azokat valahonnan kiasni Eltuntek mert inkabb biztunk a civilizacio kenyelem kinalataban mint sajat magunk belso realitasaiban vagyis eladtuk a lelkunket egy tal lencseert tulajdonkeppen Sokan ereztek hogy ez igy nem jo sot voltak olyanok akik egesz vilagosan lattak hogy ez mekkora baj es mindent megtettek meg az eletuket is felaldoztak azert hogy uzenetuket kozvetiteni tudjak (Lenyegeben edesapam is ilyen ember volt meg akkor is ha a korulotte elok ebbol az uzenetbol joforman semmit se fogtak fel) Minden mostani problemank ezekre az eltunesekre es ezekre az egy tal lencses preferenciainkra megy vissza hiszen itt a rend es az embert osszetarto kohezios erok hianya kerul teritekre Azoknak a kohezis eroknek a hianya amelyeket a primitiv nepek kivaloan ismertek es tudtak roluk hogy mennyire fontosak A fantazma nem mas mint az a feltetelezes hogy ezeknek a kapcsolodasoknak most mar nincs akkora jelentoseguk mint regen volt mert mar nem vagyunk annyira kiszolgaltatottak mint a korabbi korok idejen voltunk Pedig dehogy nem pont ugyanannyira kiszolgaltatottak vagyunk az a technikai civilizicio ugyanis amelynek a vedoszarnyai ala behuzodtunk nem mas mint egy immaron a bolygonk egeszet beborito napam halo amelynek most eppen a begyujtasaval vagyunk elfoglalva Lassan teljesen vilagossa valik hogy a felepitmenyunk beleertve azt a kapcsolatrendszert is amelyet az anyagi vilaggal fenntartunk es beleertve azokat a szellemi kapcsolatokat amelyeket nem csak masok de meg magunk tekinteteben is elfelejtunk megelni nem lesz kepes hosszabb tavon fennmaradni Az ellenkezo feltetelezes a gogosseg a bekepzeltseg a nagy arcossag folyomanya es a szolgalat szuksegessegenek letagadass amelybol sokkal keservesebb szolgasag es sokkal nagyobb nyomorusag fog fakadni mint amennyit a kuldetesunk elvallalasa jelentene Arra amit eddig osszehoztunk egeszen mashogy kene tekintenunk nem a bizalmunkba kene fogadni hanem inkabb el kene tavolodni tole - ha formailag nem is feltetlenul de tartalmilag mindenkeppen - es egyre inkabb sziklara kene epitkeznunk vagyis azokra az eselyekre amelyek bennunk magunkban szunnyadnak egyelore kiaknazatlanul mert eppen a konnyebb uton hasitunk vagy az egy tal lencsevel tomjuk magunkat hiszen tobbfelekeppen is lehet mondani ugyanazt Eletfeladatunk nem az igazodas nem a jelenlegi kozegunk meglehetosen szegenyes eszkoztarabol valo epitkezes eletfeladatunk egy belso fejlodesbe kibontakozasba agyazott feltaro munka azoknak a szemelyisegunkbe szemelyes letunk egyedisegebe rejtett potencialoknak a feltarasa amelyek legnagyobb reszerol a korulottunk levo vilagnak pillanatnyilag halvany lila ibolyaja sincs sot nem is akarja hogy legyen vagyis e feltarasban nagy valoszinuseggel nem fog minket heveny tamogatassal segiteni De azert csak csinaljuk!

Globalis felmelegedes (link)

Az éghajlatváltozás csak egy eklatáns példa arra hogy a modern ember az ő nagy fejlődése közben pár dolgot milyen csúnyán benézett A Föld bizonyos előnyeinek kiaknázása közben mennyire meg se fordult a fejében hogy eljárásának következményei lehetnek Mennyire meg se fordult a fejében annak a veszélynek a lehetőség hogy a Föld bizonyos előnyeinek kiaknázása közben kapcsolatok egy olyan rendszerét építi ki amelyet hosszabb távon nem lesz képes fenntartani működtetni Uralkodni akart a természeten de belebukik az uralkodásba amiben nincsen semmi meglepő hiszen a természet nem arra van hogy uralkodjunk rajta A természettel való viszonyunk alaphangjának a szolgálatnak kéne lennie nem az uralkodásnak Egy király sem attól király hogy uralkodik egy király mindig attól király hogy szolgál A természet és azon belül is saját belső természetünk szolgálatát lassan komolyan kéne venni mert most ott tartunk hogy a velük való kapcsolatunkat egyáltalán nem a szolgálat jellemzi hanem egy agresszív harc a felettük való uralom megszerzéséért aminek a lehetősége egy hatalmas káprázat csupán Feltéve hogy nem akarunk a sarki jéggel együtt elolvadni vagyis nem akarjuk elveszíteni számunkra tartást emberi létszerkezetet adó belső kötéseinek utolsó maradványait is...

A modernizáció, úgy, ahogy azt most csináljuk, tulajdonképpen egy rettenetes öngól. A lényeges események egészen máshol, és egészen máshogyan játszódnak le.

--------------------------------------

Két dolgot kell nagyon világosan látni, illetve tudatosítani magunkban. Az egyik az, hogy a modern civilizáció, amely kívülről annyi kényelmes szolgáltatással könnyíti az életkörülményeinket, egészen elképesztő mértékben rágja szét az ember belvilágát, pont úgy, ahogy a szú rágja szét a fabútort, mely egy nap arra ébred majd, hogy nincs többé, mert kívülről nem látszott ugyan semmi rajta, de belül minden kötését, minden tartását felzabálta egy agresszív féreg. A másik az, hogy az első világos felismerése és kimondása után lesz bennünk elegendő tartalék, mobilizálható szellemi potenciál, melyet kiaknázva még egy ilyen fertőzés is meghaladható, sőt átfordítható áldássá, hiszen pont a betegségünkkel való szembesülésünk lesz az első fénysugár egy új létstruktúra, egy új emberi minőség, egy új ember születésének hajnalán.

--------------------------------------

A körülöttünk lévő dolgokat olyan valóságtartalommal felruházni,
Amilyen igazából nincs nekik, csábító távlat,
Mert ezáltal a dolgok valamelyes,
Ideig-óráig tartó biztonságérzetet adnak
Csak az a baj, hogy közben
A kapcsolatok a mélyebb rétegekkel,
A hosszú távú kapcsolatok teljesen megszakadnak,

A balga máris épít, a könnyen elérhetőt hamar kiaknázza,
De ha majd jön a barbárok hada,
Megfizeti gyorsasága árát,
A természettel ideig-óráig lehet szembe menni,
De a homok attól még rossz alap marad - a bölcs sziklára építi a várát

Ne külső hatásokból építsd fel magad, hanem önmagad belső integritásából,
A parton már szedelőzködnek a szentek,
Lassan ébredezik a tábor

A tegnapi csata eredménye, hogy Magyarország nem lesz bevándorlóország, összegezte legújabb Facebook-videójában Orbán Viktor a magyar kormány csütörtöki teljesítményét az EU-csúcson.

„Most reggel négy óra negyven-egynéhány perc van" – kezdi a kókadt tekintetű miniszterelnök, majd elmondja, hosszú órákon át vitatkoztak, de fáradtság mellett elégedettséget is érez, mert a visegrádi négyek „nagy győzelmet arattak". A zárónyilatkozat szövegébe ugyanis bekerült, hogy a a menekülttáborokból senkit sem lehet erőszakkal áthelyezni másik országba, az adott országok visszautasíthatják a menekültek befogadását... (Index)

A tévedés abban áll, hogy győzelemről - annak ellenére, hogy a legtöbb európai vezető politikus valóban arról beszél - szó sincs. A rohadt nagy átverés ugyanis ott van, hogy a menekült kérdésen Európa csak veszíteni tud, és természetesen veszíteni is fog. A kérdés az, hogy mennyit. Mert a nagy arcát előbb-utóbb mindenképpen, de mi mást még azon kívül? Illetve úgy is feltehetném a kérdést, hogy milyen módon fog bekövetkezni az arcvesztése...

Európában jó élni, ergo mindenki idevágyik, de legalábbis sokan. Viszont ha sokan idejönnek, akkor Európában nem lesz jó élni, vagyis inkább ne jöjjön senki, illetve legfeljebb páran jöjjenek. Szóljon aki, nem így látja! Tessék? Nem hallom... Jó, páran szóltak, de azért nem tört ki hangorkán. Ne ebből nem fogunk megélni, hiába mutogatunk a politikusainkra, hogy bénák, mert az ő bénaságuk nem más mint a mi bénaságunk demokrácia adta és a törvényes keretek közti leképződése. Ha senkinek se tetszene az, amit a politikusaink csinálnak, akkor nem csinálnák, csak azért tudják tenni, mert tetszik nekünk, lényegében mi kérjük őket arra, hogy ezt csinálják.

Na, hát, ez az ami nem győzelem, semmi köze sincs hozzá. Mint ahogy nem győzelem a modernizáció sem, amíg nem tudjuk elérni, hogy a mellékhatásai ne tegyék már középtávon is lakhatatlanná a Föld nevű bolygót. Nincs itt semmiféle győzelem, egy rohadt nagy benézés van, meg egy rohadt nagy beégés, hogy az ember majd legyőzi a természetet, például az emberi természetet (amiről manapság divatos azt állítani, hogy nem is létezik), utána pedig csodálkozik azon, hogy az eperfagyi visszanyal. Ha egy kicsit kimozdulnánk azokból a beidegződésekből, amelyeket a környezetünk kondicionált belénk, akkor ez a visszanyalás teljesen világosan látszana. A baj csak az, hogy azokból a rossz beidegződésekből semmi kedvünk sincs kimozdulni, ugyanis nagyon jól érezzük magunkat bennük. Ugyanolyan jól, mint amilyen jól elvagyunk Európában, miközben a menekültek ezrei hallnak bele a tengerbe. Melyiknek tudnál a szemébe nézni?

A győztesek nem azok, akik ülnek a lakásukban, mint most én, és élvezik a készen kapott vagy legalábbis megvásárolható kényelmet, és akiknek a vezetői azzal büszkélkednek, hogy hajnalig tartó munkával ismét sikerült kitalálniuk a nagy semmit. A győztesek azok, akik keresztül verekedik magukat a tengereken, a szárazföldeken, de leginkább saját nyomorúságos életük minden drámai helyzetén, vagyis olyan elképesztő szenvedéseken, amelyeknek a tizedéről sincs fogalmunk nekünk, na, ők tényleg győztesek! Ők megérdemlik, hogy egyszer eljussanak Európába, mert mi csak a vesztesek vagyunk, akik egyre kevésbé érdemeljük meg, hogy már régóta itt lakunk. Egyébként nem most lettünk vesztesek, már réges-rég megbuktunk, csak most már egyre nehezebb takargatni ezt a tényt, lassan ki fognak derülni olyan dolgok, amelyekről nagyon szeretnénk, ha nem derülnének ki soha. Például az, hogy talán már eddig se így kellett volna élni, hanem egész máshogyan. Ha valami, akkor az ilyen gondolatok rettenetesen nagy zavarba tudnak hozni minket. Illetve tudnának, ha adnánk teret nekik. "Még szerencse", hogy nem adunk!

Nem tudom, miért vagyunk annyira hiszékenyek. Az amerikai és a kanadai emberek nem értik, miért harcolnak ellenük idegenek, mért vezettek néhány repülőgépet New York kellős közepébe a világ másik részéről. Milyen rossz emberek ezek, hajtogatják. Az amerikaiak, bár ők adják el a legtöbb fegyvert, mégis úgy lépnek a háborúba, hogy megígérik, az ő katonáik közül senki sem fog meghalni. Most meg már a technológia segítségével, drónokkal, akár Washingtonból is tudnak embert ölni. Nem is kell ott lenni a helyszínen. Hát hol itt a bátorság? Sehol. Arra viszont, hogy valaki felrobbantsa magát úgy, hogy az ellensége felfigyeljen rá, gondosan fel kell készülni. Ehhez aztán kell bátorság. De tisztelik az amerikaik azokat, akik ilyen bátrak? Nem. Valami egészen értelmetlen sztorit próbálnak beadni róluk, hogy ezek megőrültek, meg rossz emberek.... Ha valaki dinamitot aggat a testére, és felrobbantja magát valahol, az ellenséges terület kellős közepén, annak kell, hogy legyen valami nagyon komoly oka. Én egyszer nagyon belegondoltam abba, miért bántjuk egymást. Belegondoltam, miért bántanék én valakit, aki nem is bántott engem. Arra jutottam, hogy előbb valakinek biztosan bántania kellett engem, vagy valakit, akit szerettem, ahhoz, hogy bántani akarjak mást. Amikor ez megtörténik, az emberben bosszúvágy ébred. Meg akarja bosszulni azt a fájdalmat, amit neki okoztak, vagy valakinek, akit szeretett. A bosszút főleg az indítja el, hogy nem csak bántották, hanem tehetetlenné tették és megszégyenítették... Számomra nyilvánvaló, hogy azok, akik megölik magukat csak azért, hogy kárt okozzanak valakinek, egészen biztosan megszégyenítve érzik magukat. Inkább meghalnak, mint hogy szégyenben éljenek. Hát olyan nehéz ezt megérteni? De ez olyan rettenetes, hogy itt megáll az ész. Senki nem akar erről tudni. Pedig még a médiában is lehetett látni azokat a képeket, amelyek például az Abu Gharib börtönben elkövetett szörnyűségekről készültek. Az amerikaiak rengeteg iraki férfit megkínoztak és megszégyenítettek. Olyanokat, akiknek vallásuk szerint nem szabad meztelenül mutatkozniuk nők előtt, levetkőztettek, és nőkkel kínoztattak meg. Most pedig meg vannak lepve, hogy azok az emberek, akik szolidaritást éreznek egymással, bántani akarják a nagy Góliátot, aki megszégyenítette őket. A probléma itt az, hogy tudomást sem akarunk venni erről... (Feldmár András)

Egy üvegfal mögött élünk, amely teljesen elzár minket a valóság, a lét egészének bizonyos területeitől. Ez az üvegfal a tudatunkban van, amellyel szortírozzuk az élményeinket, bizonyosakat kellemesnek, másokat kellemetlennek tartunk, a kellemesekre törekszünk, a kellemetlenektől igyekszünk megszabadulni. Ez egy teljesen létidegen és nyilvánvalóan tarthatatlan stratégia, viszont a civilizációnk, amelynek például a fent részletezett állatságainkat is köszönhetjük, pont erre a stratégiára épül. Az igazi kérdés nem az, hogy valami kellemes-e vagy sem, a kérdés az, hogy egy adott dolog hogyan viszonylik ahhoz a fejlődési, kibontakozási, érési folyamathoz, amelynek az alanya az ember egésze. Az ember EGÉSZE, vagyis nem csak az, amit mostani optikáinkkal látunk, mostani tudásinkkal tudunk, mostani szemléleteinkkel gondolunk és vetítünk róla. Meg nem csak az, amit most kényeztetünk belőle. Egyszer ezt majd meg fogjuk érteni... (Például az édesapám értette. Nem tudta egész pontosan kimondani, mert megbetegedett a környezete ellenállásától, de azért értette.)

Attól félek hogy az a durva modern ember akinek legalább ötszáz éve fontosabb a saját elmélete amelyet a fejlődésről kitalál mint hogy kapcsolatba kerüljön akár magával akár a fiával akár bárki mással egy nap az elméletei tökéletes virtualitásában és ürességében fogja találni magát de valószínűbb hogy már most is ott van Attól félek hogy az a durva modern ember akinek sehogy nem akar leesni hogy a fejlődés jelszavával nyomulva mennyi rettenetes kárt és pusztítást vitt végbe már eddig is még mindig arra neveli a fiait és a lányait hogy ők is buzgón folytassák ugyanazt a tökéletes eltévelyedésben való nyilalást amelyet generációk hosszú sora gyakorolt mostanáig Attól félek hogy még mindig inkább úgy teszünk mintha csak öltöztetni kéne a királyt miközben a király meztelen és az összes ruhája durva nagy képzelődés csak de azokat akik ezt kimondják számüzzük valamelyik diliházba pedig az úgynevezett normálisaknak lenne ott a helyük Attól félek hogy egy feje tetejére állított világban élünk amelyben a nagy többség és főleg az úgynevezett éttelmiség a nap 24 órájában semmit nem csinál csak buzgón fáradozik azon hogy ez a feje tetejére állítottság továbbra is megmaradjon Attól félek hogy az az ember aki most a szabadságról papol a világtörténelem legzsarnokibb és legembertelenebb rendszerének kiépítésével van elfoglalva és közben erről a tényről a legcsekélyebb fogalmat sem alkotja meg magának Ilyen kis apróságoktól félek tulajdonképpen szóra sem érdemes...

Nagyon mély tudati változáson kell keresztül mennünk ahhoz hogy száz év múlva is legyen ember a Földön olyan tudati változásokon kell átmennünk amelyeknek semmi közük sincs a mai értelemben vett gazdasághoz politikához tudományhoz kulturához valláshoz egyáltalán semmi közük sincs azokhoz a sematizmusokhoz amelyeket ma igyekszünk munkára fogni semmi közük sincs ahhoz a szerszámos ládához amelyikben eddig keresgéltünk eszközök után a túlélésünk végett egyedül hozzánk emberekhez van közük a mi betapasztott energiaforrásainkhoz van közük egyedül ahhoz van közük hogy milyen kapcsolatban vagyunk magunkkal a környezetünnkel a világ egészével: egysíkú logikai vagy érzületi kapcsolatot képzelünk csak vagy egy titkot egy hallatlanul sokrétegű végtelenül összetett személyes találkozást amely emberségünk minden szálán elér minket hatol belénk alakít át minket és bontja le bennünk a gátakat A gátakat amelyek mögött hihetetlen erők várnak arra hogy az életet szolgálják és amelyekhez eddig leginkább félelemből ránk épülő szűkösségeink miatt nem jutottunk el A teljes a bátor élet felemelő de felkavaró feltépő is egyszerre rettenetes és csodálatos élmény és - igen - el kell vállalni a rettenetét hogy a csodájából is jusson nekünk és jusson a világnak is általunk Mert jutnia kell mert ha nem jut hamarosan világ se lesz mert a világ is mi vagyunk és ez a világ amely mi magunk vagyunk most úgy záródik ránk mint egy pinceajtó fedele Ezért robbannak fel az öngyilkos terroristák is mert nem akarnak bezáródni mert érzik hogy a bezáródásnál még a szétszakadás is valódibb mindegy hogy hova még a halálba is inkább - gondolják - és én olyan tisztán értem mintha szavakkal mondanák de csak állok és nem tudom megmenteni őket mégse mert még felrobbanni is gyáva vagyok nem hogy élni...

Én is két világ határán élek sőt próbálom összekötni is azt a két világot melyek egyike sem hajlandó tudomást venni a másik létezéséről a köztük lüktető véráramról pedig pláne nem - a véráramról melyet százszor ezerszer megjártam vonattal kerékpárral futva gyalog de a sok nem tudomásul vételtől megszakadhat mégis és akkor marad majd egy részeire szakadt értelmezhetetlen ál-lét egy seb mely begyógyulni nem fog mely mindenkinek egyformán fog fájni melytől mindenki egyformán fog szenvedni és amelybe mindenki... Csak azért mert senki nem tudja akarja meri kimondani azt az egyszavas mondatot, hogy: "Segíts!"

A jelenségekig eljutni, a problémákig nem. A jelenségekre magyarázatot találni bizonyos emberek viselkedésében, a problémákat viszont elhallgatni, vagy azt mondani rájuk, hogy egy másik síkot képeznek. Csak azért, mert így eljárni könnyebb, csak azért, mert egyszerűbb találni pár bűnbakot, és hinni, hogy az ő elmeszelésükkel minden megoldható, mint feltenni komoly, struktúrára, létszerkezetre vonatkozó kérdéseket, nyomába eredni azoknak a torzulásoknak, amelyek nagyon plasztikusan megfigyelhetőek, és amelyek biztosan nem egy vagy kevés számú ember személyes habitusához kötődnek. A szellemi embernek dolga, hogy ne felületes, gyors, elnagyolt válaszokat adjon, mert azokkal nem csak annyi baj van, hogy nem használnak, de azáltal, hogy elterelnek az érdemi munkától, nagyon sokat ártanak is. Még akkor is így kell eljárnia, ha a felületes válaszokkal ellentétben a fajsúlyosak magát a kérdés feltevőjét is beszennyezik, az ő kívülállóságára vonatkozó illegitim hipotézist is érvénytelenítik, még akkor is, ha a fajsúlyos válaszokból ki fog derülni, hogy a kérdező maga is a probléma része. Mert a kérdésfeltevéseknek nem az a céljuk, hogy jó hamar végezzünk velük, és utána mindeni menjen a maga kis hobbijához vigasztalódni, hanem az, hogy amit most hazugsághegyek borítanak bennünk meg rajtunk kívül is, azt kicsit kevesebb réteg takarja be holnap, holnapután még kevesebb, utána pedig i tak dalse, ahogy egy orosz mondaná...

Soha többé (link)

Nagyon nagy ködösítés terelés sőt vegytiszta tudathamasítás egy kontinens életvitelének mély struktúrális problémáit bizonyos közéleti szereplők egyéni személyes felelősségének körébe tartozó kérdésekként feltüntetni vagyis egy végletesen leszűkített egyoldalú értelmezésbe utalni és így menekülni olyan szembesülések elől amely minden Európában felnőtt itt élő és Európa előnyeit élvező embernek kötelessége lenne Óriási hazugság legjobb esetben is egy rettenetes manipuláció "áldozata" az aki így tesz Az ilyen ember a saját sz...rát a saját élete megoldatlanságait keni másra bármilyen csodálatos szerepben is tetszeleg közben Egyszerűen nem létezik jobb kifejezés erre...

Azok a létmódok amelyekkel a "fejlett" országokban működünk és amelyeket a "fejlett" országok működésük ideig-óráig való fenntarthatósága végett igyekeznek általánossá tenni kiterjeszteni a Föld egészére nem fedik le az embert - nagyon nem! Ez a civilizáció arról szól hogy az ember megteremtsen magának egy relatív biztonságérzetet kizárja az életéből az ismeretlent a kiszámíthatatlant a borzalmasat de a biztonságérzetért folytatott harca közben a lét egészével saját léte egészével való kapcsolatai súlyosan sérülnek Valóban kitermeltünk magunkból egy hatékony és kényelmes technikát eszközöket amelyek megkönnyítik az életünket és közben műalkotásokat is létrehoztunk egészen elképesztőeket is amelyeket csodálattal szemlélünk mert azok olyan valóság rétegeinket fejezik ki tárják fel amelyekről korábban nem volt ennyire plasztikus érzékelésünk de látni kell azt is amit most nem mer észrevenni senki hogy ezért súlyos árat fizettünk mert egy csomó területen nagyon visszafejlődtünk csaknem torzóvá váltunk Személyiségünk más összetevői amelyek létfontosságúak lennének ahhoz hogy a lét egészére ne úgy tekintsünk mint egy kizsákmányolható halmazra hanem úgy mint az egyetlen igazán személyes valóságra és ezzel a személyes valósággal valóban személyes kapcsolatba kerüljünk teljesen elsorvadtak Ebből adódik az hogy a civilizációnk is egyre sivárabb közelítések szemléletek felé kormányoz minket olyanok felé amelyeknek nincs közük az ember hallatlan belső szellemi gazdagságához és amelyek csak egy rövid távú hatékonyságra kihegyezett szempontrendszer szerint szerveződnek Az eredmény egy zárt létstruktúra egy olyan világkép világnézet amely hamis arányokkal egyoldalú egysíkú következtetésekkel manipulál de ezzel nyilván képtelenség szembesülni addig amíg mi magunk is vágyunk oda ahova a horda És igen ez a baj hogy mi sem vagyunk kivételek mi is itt nőttünk fel és mi is megfertőzödtünk azokkal a betegségekkel amelyek évszázadok óta viszik a nyugati embert a rossz a kevés a az emberhez méltatlan felé Ezért van az hogy a modelünk önmagában ugyan tökéletes de a valóságnak csak egy pici szeletét fogja meg mi viszont azt a pici szeletet a mindennek kiáltjuk ki és utána csodálkozunk hogy mért nem tetszik mindenkinek mégsem pedig olyan logikus Amíg benne vagyunk a saját levesünkben és az onnan való elröppenéstől való félelmünkben nem létezőnek kiáltunk ki mindent ami a tányéron kívül van illetve ezt az üzenetet közvetítjük minél több ember felé hogy lehetőleg nekik se legyen kedvük elröppenni addig olyan fokú agressziót követünk el magunkon és másokon is amely könnyen hasonlítható újkori történelmünk legrettenetesebb eseményeihez is A tányér logikája szerint teljesen jó az amit csinálunk olyan jó hogy lehetetlen fogást találni rajta nem is ezzel van a baj A baj azzal van hogy a tányér logikája egy lokális logika az ember viszont nem arra lett kitalálva hogy a levesében úszkáljon amíg bele nem fullad Na ezért mondom hogy szintet kell lépni és új távlatokat kell nyitni és el kell kezdeni egészen más létmódokat keresni és azokban élni Olyanokban amelyek jobban megvalósítják a valóság egészével való személyes kapcsolatot amely most úgy hiányzik nekünk mint etióp éhezőnek a napi kalóriaszükséglet bevitele És ezért mondom azt is hogy a jelenlegi rossz létmódjainkhoz ragaszkodni hamis csillogásukat tovább fényezni logikájukat fétisizálni és alkalmazni olyan kontextusokban ahol annak semmi helye sincs ott ahol az az alkalmazás nem megvilágít hanem elfed nagyon fontos összefüggéseket lélek ellen való bűn melyre nincs bocsánat...

Erre az egészre ami körülöttünk van belülről nézel és azért látod ilyennek Egy zárt gondolatrendszer szempontjait alkalmazod - és azok szerint illetve azoknak a szintjén teljesen igazad van de az ember nem annyi amennyit ez a civilizáció felmutat belőle nagyon nem és egészen komolyan gondolom hogy az emberiség jövője azon fog eldölni hogy képesek leszünk-e ebből a magunk építette zártságból valahogy kiszabadulni (ugyanis ebben a zártságban csak megőrülni tudnánk és felgyujtani mindent) Mert ezeket a gátakat mi magunk építettük azzal, hogy kívül és belül is fontosabb volt nekünk egy relatív biztonság érzet - amely vágyunkból nem jön ki semmi illetve rengeteg pusztítás csak - mint egy teljesen kiszámíthatatlan de valóban felszabadító valóban erőt szárnyat adó személyes kapcsolat a lét egészével Azt nagyon nehéz elérni hogy az ember ne kizárólagosan tekintsen az általa már megismert létsíkokra vegye figyelembe hogy mellettük ezer másik is játszik és nem csak az üveghegyeken túl hanem benne magában is Azt nagyon nehéz elérni hogy elinduljunk a még nem bejárt létsíkjaink megismerése felé Azt nagyon nehéz elérni hogy mostani szemléleteinket ne abszolut igazságoknak csak igazság daraboknak tekintsük amelyek mellé még rengeteg egyéb igazságdarabot oda kell tenni hogy teljes legyen a kép Azt nagyon nehéz elhinni hogy ez a civilizáció ugyanolyan viszonylagos mint az összes többi volt és ugyanúgy nem lett volna joga dominánssá válnia ahogy a többinek se volt joga hozzá Ezeket nehéz belátni de csak azért nehéz mert eladtuk a lelkünket egy tál lencséért és attól az üzlettől teljesen összezavarodtunk Te is én is mindenki...

Az életem hátralévő részére egyetlen vágyam van, visszatalálni egy kicsit oda, ahonnan jöttem, saját mélyrétegeimhez, az emberségemhez, amelyből most szinte csak morzsákat mutatok fel, vagy még annyit se. Nem lesz könnyű, mert itt, ebben a beteg közegben nőttem fel, és a környezetem mechanizmusai teljesen belém épültek, most rögtön biztos nem is tudnék meglenni nélkülük. Lassan, de határozottan viszont szeretnék kivonulni ebből az idegen városból, szeretnék kimenni a sivatagba, ahol régen a próféták jártak (akikről Radnóti is olyan szépen írt), persze képletesen értve, illetve nem a formára, hanem a tartalomra figyelve, mert a forma majd jön hozzá, az nem tartozik az én illetékességem alá. Mi emberek itt a Földön vagy visszatalálunk igazi magunkhoz - és ahogy írtam a múltkor, ehhez a közkézen forgó önismeret fejlesztő technikák alkalmazása legfeljebb a felvezetést jelentheti, azt a szakaszt, amikor még kiséri a hajót a sok kikötői vízi jármű, mert az utazás lényegi része akkor kezdődik, amikor a magányos hajósra ráborul az óceán nagy csendje, meg az összes vihara - vagy magunkra gyújtjuk az egész bolygót, és úgy füstölünk el, mint egy lőszerraktár, ha belecsap a villám...

Egy éve nagyon megfogott Joseph Cambell Az ezerarcú hús című könyve, amely az én szememben a rengeteg mitológikus hagyomány eddig megírt egyik legátfogóbb és legértelmesebb szintézise, ez a könyv remekül összefoglalja azokat a látszólag nagyon különböző külső szimbólumokat használó, de valójában ugyanarról szóló belső utakat, amelyek mentén az ember a történelem során útnak indult a saját belvilágával való kapcsolata megtermtése érdekében. Azokat az utakat, amelyek most se kép, se hang neki. Azok a jelenségek, amelyeket megfigyelünk, és amelyekről Te is írsz, idemennek vissza. Hogy a világot logikával, vagyis az emberi szellemi potenciálok halmazának talán legkevésbé nemes elemével próbáljuk felépíteni, miközben minden olyan utat, amely valóban vezetne valahova, szisztematikusan nem létezőnek tekintünk, sőt kiáltunk ki jó hangosan, hogy más is annak tekintse. Ennek a szemléletnek a külső jegyei már akkor látszottak, amikor felsőbbrendűségünk rettenetes tudatában partra szálltunk a különböző kontinenseken, és ott szépen lemészároltuk azt a bennszülött lakosságot, akiktől most tanulhatnánk nem kevés dolgot, ha még élnének. És aztán ez folytatódott és teljesedett ki az ipari forradalomban, a felvilágosodásban, a rettenetes, soha korábban nem látott méretű két vérfürdőt produkáló xx. század borzalmaibam, és most abban a tőkéletes reménytelenségben, amelyben elkezdjük ezt az új évszázadot, amikor néha azt érzem, hogy az iskolai lövöldözők meg az isis-es katonák képviselik a becsületet, mert az igaz, hogy nem tudnak mit kezdeni vele, de ők legalább szembe mernek nézni a helyzettel, miközben a nagy többség még arra sem képes, csak ringatja magát a különböző bódultságaiban, és ezért aztán fogalma sincs, hogy mitől esnek szét a dolgok, hát én megmondom, tőle.

Az élet nagy intenzitással való átélése és a biztonság érzet megteremtésének igénye antagonisztikus létbeli ellentmondásban állnak egymással. Nem lehet egy csepp biztonságot sem teremteni magunk körül úgy, hogy közben ne veszítsünk el valamit az életünk valódiságából. Minél inkább elmegyünk a biztonság irányában, annál inkább veszítjük el azokat a kapcsolatainkat, amelyek az életünk legmélyebb realitásaihoz kötnének minket. Hadd álljon itt Tolsztoj híres mondata: Az élet akkor kezdődik, amikor az ember nem tudja, hogy mi lesz...

Ha van két út, a nehezebbet válaszd! Tanulj meg a tüzet gyújtani a viharban, tanulj meg parázson járni az erdő mélyén, tanuld meg legyőzni a félelmeidet, minden adódó fájdalmat fogadj el, viselj el, mert többé válsz tőlük, fizikait és lelkit egyaránt. Az életed egy nagy odaszánás legyen, a történeted, az egész lényed odaszánása annak a mindenségnek, akinek a szívében létezel, akit még nem ismersz, de aki Te is vagy, és ezért meg kell ismerned, ha élni akarsz tényleg. Azt mondod, elindultál az önismeret útján. Azt mondom, jó, de menj tovább rajta, sokkal tovább, mint amennyit a kultúránk az önismeretből ért és bemutat. Az nem mérce, amiről a könyvek írnak, az nem mérce, amiről az előadások szólnak. Azok csak az első lépések, mert még Veled van valaki, segít Neked, de az út igazi része akkor kezdődik, amikor az ilyen valakik elhagynak Téged, elbocsájtanak. Az igazán ünnepélyes pillanat, nem a kikötő elhagyása, hanem az, amikor a kisérő hajók visszafordulnak, és Te ott maradsz a végtelen óceánon egyedül. Nagyon szépen ír erről például Fa Nándor, az egyik nagy magyar hajós. A legnagyobb kísértés, mely az embert fenyegeti az, hogy érje be kevéssel - mondja Thomas Merton. Én inkább úgy érzem, hogy ez az egyetlen igazi kísértés....

Egészen borzalmas dolgok történnek körülöttünk, a legborzalmasabb az, hogy teljes valóság rétegektől távolodunk el úgy, hogy lényegében észre se vesszük, ez sokkal nagyobb baj, mint az összes globális problémának elnevezett jelenség együtt véve. Nem csak a háláról, de például az engedelmességről, az alázatról, a bátorságról, a személyes kapcsolatról, a szerelemről is egyre kevesebb fogalmunk van, minden érzékünk, amelyeket segítségül híva kapcsolódhatnánk ezekhez a nagyon fontos területekhez, folyamatosan fejlődik vissza, és lassan már csak tapogatózunk, mint vak egér a pince mélyén. Radnótinak vannak gyönyörű versei erről, ő ezeket az eltávolodásokat nagyon plasztikusan átélte a háború borzalmai közepette. Régi, szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek, költőkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott tündöklő asztal, hova csúszol a múltak iszapján... És gyönyörűen meg is tudta fogalmazni az abból fakadó fájdalmát. Ha gondolod olvasd végig azt a verset, mely az előbbi dőlt betűs sorral kezdődik: A la recherche a címe.

Viszont közben azt gondolom, hogy az ember feladata ezek között a borzalmak között egy kicsit se változik, illetve azt gondolom, hogy a teljes élethez továbbra is adottak a feltételek, sőt, talán jobban, mint valaha. Mert embernek maradni egy készülő világégés előestéjén, ennél nagyobb kihívás tulajdonképpen nem létezik senki számára se. Tudom, hogy az ilyen erős szavak általában ellenállást váltanak ki mindenkiben. Mi az hogy közelgő világégés? Honnan lehet tudni, hogy világégés közeleg? Nem lehet tudni, de vannak rá utaló jelek, és én inkább azoknak a magatartását érzem becsapásnak, akik ezekről a jelekről nem akarnak tudomást venni. Nem akarnak tudomást venni, pusztán azért nem, mert a tudomásul vétel kizökkentené őket olyan kerékvágásokból, amelyekben mostanáig nagyon kényelmesen elvoltak, és még a haladás látszatát is fenn tudták tartani. Radnóti Miklós nem ilyen volt, ő tudta, hogy mit kell csinálni, ő tudta, hogy erre a sok borzalomra egyetlen válasz létezik: az egészet úgy, ahogy van, végig kell szenvedni. Ebből a tudásából születtek azok a gyönyörű versei, amelyek nem a magyar líra, de a világlíra legszebb versei közé is játszi könnyedséggel beférnek.

Az ember szellemiségének leszűkítése a fogalmi gondolkodásra rettenetes bűn, lélek ellen való, amelyre nincs bocsánat! Az explicit gondolkodáson kívül van még százezer egyéb dolog, amely jellemez minket, nem lehet ezt az egyet kiemelni, és csak ezt éljenezni, mert abból nagyon szélsőséges, sőt embertelen felfogások fakadnak. Például az, hogy a gondolkodási képességei szerint tekintünk valakit szellemibb vagy kevésbé szellemibb embernek. Ami nyilvánvalóan értelmetlen ítélet.

Egy olyan civilizációban élünk, amelyben aránytalanul nagy hangsúly esik a fogalmi gondolkodásra, és aránytalanul kicsi egy csomó minden másra. És ebből adódik egy nagy technológiai hatékonyság, meg ebből adódik annak a hatékonyságnak a hosszú távú megalapozatlansága, vagyis a technikai hatékonyságra épülő világ fenntarthatatlansága is. És ezt csak azért nem vesszük észre, mert nem merünk eléggé eltávolodni azoktól a dolgoktól, amelyekkel kora gyermekkorunk óta bombáz minket a környezetünk, lényegében ez az egyetlen oka, hogy megyünk együtt a nyájjal. Mert az eltávolodáshoz jó nagy adag bátorság kellene (a bátorság is egy szellemi képesség, nem csak a logikus következtetni tudás, amelynek hatékonysága egyébként sokszor pont a gyávaságunkon bukik meg). És ezért inkább maradunk benne egy zárt rendszerben, és azzal mentegetjük magunkat, illetve takarjuk el a besz...riságunkat, hogy ami a rendszeren kívül van, az lila köd. Ennek a szemléletnek semmi köze sincs a növekedésünkhöz. Ennek csak egy csonka fél-lénnyé, egy aggyá változáshoz van köze, viszont abban a fél-lényben - paradox módon - még az agy is csak korlátozottan fog tudni működni. Ugyanis az agy még a saját dolgát sem képes ellátni, amíg nem működik együtt az embert összetevő egyéb rétegek hullámzó szövetével, az őt hordozó ember személyiségének hallatlan összetettségének, létbeli gazdagságánek minden területével.

Borzasztó nagy baj, hogy a fogalmi gondolkodás szerepe ennyire túl van pozicionálva, miközben az a tény, hogy vannak más nagyon fontos szellemi teljesítmények is, teljesen elsikkad. Egy ilyen kultúrában ugyanis jóformán mindenki torzóvá válik, mire felnő. Nem azért, mert gondolkodik, hanem azért, mert mást nem csinál. Mert nem mutatja be senki a fiataloknak, hogy más is van, hogy nem csak mindig gondolkodniuk kéne, meg próbálni abból megélni. Komplett létdimenziók merülnek feledésbe, pusztulnak el, mert a róluk való tudás, vagy inkább a rájuk való érzék agressziók áldozatává válik. Pont úgy, ahogy a megtartó biodiverzitás áldozatul esik a parazita fajok agresszivitásának. Szellemi létünk gazdag szövetének egyetlen rétegét emeljük ki, az összes többi összetevőt pedig elfojtjuk. Pont úgy, ahogy a rákos sejtek ránőnek az egészségesek által kijátszott finom egyensúlyokra, és ölik meg a testet. Ha a betegségeink miben létét jobban értenénk, jobban értenénk magunkat is...

Eiffel (link)

Az okos európai nekilát és megoldja az élet olyan nagy problémáit mint például a terrorizmus Egy futballpálya nagyságú terület védelme például potom 11 milliárd forintnyi euroból kijön Mondjuk én örülök hogy már voltam az Eiffel toronyban mert innentől kezdve biztos nem lesz kedvem a látogatására sőt ha lehetne javaslatot tenni akkor én legszívesebben lebontanám a római Colosseum-mal együtt azt ugyanis szintén nagy erőkkel védik a kommandósok Es akkor orokre elharulna a terror veszely legalabbis ezeken a helyeken...

Olvasta valaki a Szentek tábora című könyvet? The camp of the Saints Én most rendeltem meg az Amazonon Aki nem tudja hogy miről beszélek de akarja annak javaslom a Google-t

Megismétlődni látszik az a történet, mely a második világháború idején játszódott le, amikor egy zsidó menekülteket szállító hajó nem tudott kikötni sehol, és amely a fenti című - ha minden részletében nem is történelmi hitelességű, viszont nagyon megrázó - regény íróját inspirálta.

Isten után az első (link)

Viszont nagyon óvnék attól, hogy ezeket a zavarokat személyekhez kösse bárki is. Európa egy torzó, torzó módjára viselkedik, és ez a viselkedése nem is fog megváltozni, amíg például az elmúlt 500 éves történelmét meghatározó ellentmondásait nem lesz bátorsága beazonosítani és kimondani. Durva egyszerű azt a szart, amelyben az ember nyakig ül maga is, megpróbálni rákenni populista politikusokra, meg olyan országokra, amelyek teljesen magukra vannak hagyva egy az egész civilizált világ által folyamatósan generált problémával. Durva egyszerű és szégyenletesen primitív viselkedés...

A globális társadalom kiépítése, szerkezete, működése mindnyájunkon múlik, egész pontosan azon, hogy milyen kapcsolatban vagyunk a valóság különböző rétegeivel. Az, hogy mindenki bizonyos kulcsszereplőknek tulajdonítja a múlást, pont abból fakad, hogy ebből a kapcsolat halmazból most nagyon sok alapelem hiányzik. És azért tud a nagytőke meg a politika olyan szépen uralkodni RAJTUNK. Vagyis én nem a kínai miniszterelnöknek meg a Trump bácsinak való üzengetés irányából fognám meg ezt a dolgot, éppen elég nagy baj, hogy a túlnyomó többség - úgy tűnik, Veled együtt - el sem tud képzelni más irányt. Jellemrajzokért nem az indexet kell olvasgatni, hanem például a magyar népmesék különböző gyűjteményeit. Viszonylag kevés olyan mesehős van, akiknek a története arról szólna, hogy mi itt milyen kicsik vagyunk, mert nincs annyi befolyásunk a világra, mint mindenféle pénzes és hatalmas embereknek, és a legjobb, ha ebbe szépen beletörődünk, itt a vége, fuss el véle. Annyira kevés ilyen mese van, hogy én még egyet se olvastam, pedig elég lelkesen forgatom a mesekönyveket. Sokkal inkább szólnak a mesék például szegény legényekről, akik majdnem üres tarisznyával indultak világgá, aztán válogatott szörnyűségeken mentek keresztül, de valahogy túlélték, és visszatértek, és övék lett a királylány keze, meg a királyság fele vagy az egésze. Vigyázat, királyról van szó, nem miniszterelnökről, de még csak nem is feltétlenül egy koronát viselő személyről, mert nem a királyság formai jegyei lényegesek, hanem az archetípusos tartalom, amelyet minden férfi magában hordoz. Na, az, hogy ez a többségünknek kínai, nagyon jól mutatja, hogy milyen szellemi színvonalon vagyunk az űrkorszaki eszközparkunk ellenére is. És mekkora hátrányban például azokhoz képest, akik valamikor a meséket kitalálták. Erre mondom, hogy voltak élő kapcsolatok valóság rétegekkel, olyan kapcsolatok, amilyeneket most lámpással sem lehet találni. Erre mondom azt, hogy lehet demisztifikálni, meg felvilágosulni, de attól az ember belső integritása fog súlyosan besérülni, annyira torzó lesz, hogy sírva fakadhatna, ha felfogná a saját nyomorúságát. Persze, aki letagadja magában a titkot, annak nyilván nem is fog feltárulni belőle semmi, és az illető utána büszkén verheti a mellét, hogy lám-lám igazam lett, ami viszont elég sekély vigasz a másik forgatókönyv potencia gazdagságának a tökéletes elvesztésére. Hát persze, hogy igaza lett, mert az élet nem fogja rátukmálni magát arra, akinek az kifejezetten az akarata ellen való. Valamelyik levelemben leírtam az önbeteljesítő jóslat mechanizmusát, lehet, hogy nem olvastad el? Ha lenne pár ember, aki elhinné, hogy az erő nem a VIP-k kezében van, hanem bennük, és mindössze a bátorságukon múlik, hogy aktivizálódik-e az az erő, akkor ezen a Földön egész fantasztikus dolgok tudnának megtörténni. Ha lenne pár embernek bátorsága egészen máshonnan indulni, nem azokból a beteg prekoncepciókból, amelyekre úgy rá vagyunk görcsölve, mint Pistike a vasalóra, amikor éppen folyt át a testén a 220-as áram, hanem azokból a népmeséinkben gyönyörűen leírt belső realitásokból, amelyek mindnyájunkban várják a felfedezést, az ajtók rájuk nyitását, akkor elkezdődhetne valami új, minőségileg jobb, több, annál, ami most van. Egy olyan új, amelyre egyébként égető szükség van. Nem hiszem, hogy nagyon nagy lenne az úgynevezett kritikus tömeg. Jézus például egymagában is képes volt csodát tenni.

Hogy a léttel kapcsolatos tapasztalatokból mi adódik át és mi őrződik meg a mi kis beteg világunkban, hogy a kultúránk hogy teljesíti a feladatát, azt ezek után nem részletezem, hiszen fentebb pont azt írtam le, hogy mit gondolok erről. Pont azt írtam le, hogy a kultúránk a léttel kapcsolatos legalapvetőbb tapasztalatainkat hogyan nem adja át, illetve mi hogyan nem veszünk tudomást arról, amit a kultúránk nagyon szépen közvetítene, ha lenne hallásunk, érzékenységünk rá, vagyis csatornánk, kapcsolatunk oda, ahová most nincs. De hát a beteg embernek a kultúrája is beteg, nincs ebben semmi meglepő, sőt az ellenkezőjén kéne csodálkozni, de nagyon, mert az lenne a science fiction! Ez nem science fiction, ez itt a Föld, és itt vannak alapvető törvények, amelyek az emberi természetre vonatkoznak. És azokat az alapvető törvényeket egy bizonyos határig meg lehet hágni, persze, de annak a meghágásnak lesznek következményei. És minél jobban meghágjuk, annál súlyosabb következményei lesznek. Annál kevésbé fogjuk érteni magunkat, annál kevésbé fogjuk érteni a világot, annál virtuálisabbak lesznek az úgynevezett értékeink, annál kevesebb figyelmet fogunk fordítani belső lényünkre, a tudatalattinkra, a tudatalattinkban rejtőző hallatlan gazdagságra, ennek a gazdagságnak a feltárására, a személyiségfejlődésünk folyamatán való döbbent és áhítatos csodálkozásra, a csodálkozásból fakadó inspirációk begyűjtésére, következésképpen annál üresebbek leszünk, annál határozottabban fogunk állítani olyan őrültségeket, hogy Trump majd megoldja, olyan őrültségeket, amelyekből már ma is túl sokat és túl határozottan állítunk, annál kevésbé lesz közünk magunkhoz, annál kevésbé fogunk bízni, hinni magunkban, annál inkább leszünk egydimenziós fonalférgek, akiknek a bulvár nagyon világosan meg fogja tanítani, hogy mit gondolhat, és mit nem, és azt is nagyon egyértelműen a fülébe fogja rágni, hogy mire képes, és mire nem (nesze, neked, szabadság!), végső soron pedig annál inkább leszünk némi biológiával még rendelkező programozott mikro chipek, ami nekem mondjuk nem egy távlat, de ha Neked az, akkor hajrá, csak így tovább, mert most jó úton haladsz felé!

Mindenki menekül az elől az engedelmes szolgálat elől, amelyet az ő saját személyes léte várna tőle. Menekül be azok közé a sablonok, működési módok közé, amelyeket a környezetünk termelt ki, menekül, hogy valódi önmaga helyett a rendszer egy alkotórészévé váljék, mert az könnyebb, kevesebb konfliktussal jár, kevésbé markol belénk, kevesebb átalakulással vagyis kevesebb áldozattal jár. És akkor csodálkozunk, hogy alig élünk?! Ha a nap 24 órájában lenne 3 perc, amikor legalább a menekülésünknek világosan a tudatában lennénk, akkor az már nagyszerű lenne, mert akkor már elkezdődhetne a gyógyulás bennünk! De általában nincs...

Persze ez nem nagyon látszik, hiszen az összes tudományunk, az egész kultúránk, minden szemléletünk, világnézetünk úgy van összerakva, hogy ezeket a dolgokat elfedjék. Nagyon jól működik a parasztvakítás! És persze az értelmiségiek elvakítása is. A környezetünk ugyanis ellenérdekelt abban, amiben mi érdekeltek vagyunk. És amikor az ember - úgy értem, a tudatalattija - ezt érzékeli, akkor először is sírógörcsöt kap, másodszor pedig megpróbálja valahogy lereagálni a bajt! Például vigaszt keres egy szakmai karrierben, ahol egyetlen létdimenziója kibontakozhat, miközben másik húsz meg se rebben, vagy elkezdi visszaépíteni magát egy autoimmun betegség formájában, vagy fog egy géppisztolyt és néhány gránátot, és szétlövi, meg felrobbantja az iskoláját. Vagy van még pár lehetőség, egyik borzalmasabb, mint a másik, de egy dolog közös bennük: mindegyik pusztítás...

Ha ezeket az összefüggéseket, mondhatjuk úgy is, hogy saját összefüggéseinket nem tárjuk fel, tökéletesen idegenek leszünk itt a Földön, olyanok leszünk, mintha nem is itt születtünk volna, mintha nem is innen nőttünk volna ki. Létrehoztunk egy olyan rendszert, amely átmenetileg könnyebb életkörülményeket biztosít számunkra, de nem vetettünk számot azzal, hogy ez a rendszer miből táplálkozik, hogy a könnyítésekért, saját belső integritásunk feladásával fizetünk, és ez a figyelmetlenség meg fogja bosszulni magát. Szolgái leszünk annak, aminek minket kéne szolgálnia, a civilizációnk vívmányai fognak felemészteni minket, mindent, ami valaha a miénk volt, el fognak venni tőlünk, mindent, ami most még egy picit emberi realitásokhoz, a hús-vér valósághoz, saját magunk belső szellemi egységéhez, ki fognak ölni belőlünk. Ha nem kezdünk el most jóba lenni magunkkal, azok lenni, akik valójában vagyunk, akkor holnap már nem leszünk rá képesek. A szürke kis eminanciások belénk nyomnak még pár adag kábítást, még néhány dózis tökéletesen terméketlen világmegváltó elméletet, és azzal el fog veszni az emberi életünk, emberi létünk utolsó esélye is. Mert az ember kívülről rátestált tanokból, elvekből, gyakorlatokból, vagyis abból, ami nem ő, nem az övé, amit nem ő járt végig, amit nem ő tapasztalt meg, az ember az ő saját és szellemi léte minden területére egyformán kiterjedő belső fejlődése nélkül nem képes élni. Képtelen megfutni azt a pályát, amelyikért csillag lett, csak vegetálni tud, mint egy baktérium egy nyirkos barlang sötét vizében. Az ember saját valóságának kibontakoztatása nélkül csak összeroppanni, leépülni, meghalni tud, elpusztulni egy olyan tompa, fénytelen világban, amelyet ő sötétített el, mert a világosság saját belső fényére emlékeztette volna, arra a fényre, amelyért nem mert, és nem mer most se mélyre szállni...

Gyakran az derül ki, hogy ha az ember megértené a másikat, akkor felmerülne annak a veszélye, hogy onnantól kezdve másképp kell élnie. Valamit másképp kell csinálnia. De ha nem érti meg, amit mondanak neki, akkor nem kell változni vagy változtatni. Általában nem akarjuk hallani azt, ami megváltoztatná az életünket. Nem akarjuk meghallani az igazságot, mert félünk, vagy nem akarjuk beismerni, hogy hülyén éltünk eddig, sőt még a szüleink is hülyén éltek. (És inkább élünk tovább hülyén mi is.) Wim Wenders Berlin felett az ég című filmjében az emberek nem akarják, hogy az arkangyal beszéljen hozzájuk. Mert ha egy igazi arkangyal beszélne hozzád, ha megmondaná, hogy mi van, abban nem lehetne kételkedni, és akkor meg kellene változtatni az életedet. Ezért inkább úgy csinálunk mintha nem is lennének angyalok...

Hmmm. A demisztifikáló viselkedés tűpontos leírása. Talán ehhez nem is kell többet hozzátenni...

Az emberi lét integritása van veszélyben, az embernek a lét egészével való kapcsolata, amelyet biztosan nem fog helyettesíteni semmi olyasmi, amire ma a fejlődés szót használjuk. Márpedig egy saját integritását elvesztő, saját belső valóságának sokrétegűségét, összetettségét nem gondozó, sőt teljes létdimenziókat kizáró, magában a titkot letagadó, saját magát elméletekké leredukáló embernél nincs veszedelmesebb lény a Földön. Akkor sem ha közben városok százezreit építi fel, illetve attól csak még inkább veszedelmessé válik. A technikai fejlődésünk szédületes irama, az ember leépüléséből, leszűküléséből táplálkozott, és őrült kockázatait is annak köszönheti. Most éppen egy dzsengát rakunk: a magasságot a stabilitás feláldozásával érjük el - valaki vegye már észre hogy miből épül ez torony! Valaki vegye már észre, hogy abban, amit most csinálunk, semmi poén illetve semmilyen lényegi teljesítmény sincs. A lényegi teljesítmény, az lenne ha úgy építkeznénk magasra, hogy közben az, amit építünk, nem válna egyre borulékonyabbá. Az a fajta építkezés az ember tényleges átalakulását kérné, az tényleg egy letapadt teremtő erő felszakadását, mobilizálását kívánná tőlünk. Amit most teszünk, az nem ilyen, amit most teszünk, az a csak a könnyű préda levadászása, és ettől még nem kéne annyira büszkének lennünk magunkra, meg lehülyézni a világ másik felét ötszáz éven keresztül. Mert amíg a saját kis zsenialitásunkkal vagyunk elfoglalva, abba vagyunk beleőrülve, addig el sem tudjuk képzelni, hogy mi mindent nem vettünk még észre, hogy mi minden potenciál van még bennünk, illetve a világ egészével való egészen másmilyen, a világ egészével való személyes kapcsolatunk lehetőségének mélyére rejtve. El sem tudjuk képzelni, hogy mi minden erő- és energiaforrás van ott, amelynek a kiaknázásához még hozzá sem kezdtünk, mert még önmagunkkal sem kerültünk jó, valódi személyes kapcsolatba, nem hogy másokkal, nem hogy a világ egészével! És amíg nem tudjuk elképzelni se ezeket a potenciálokat, és ezért aztán tagadjuk a létüket, addig egész természetes hogy nem is fognak létezni vagyis végül - természetesen - igazunk lesz. Ezt hívják önbeteljesítő jóslatnak:

„Az önbeteljesítő jóslat egy kezdetben hamis állítás, amely változást idéz elő a viselkedésben, és ez változás az eredeti hamis állítást végül valóra váltja"

Most akkor mi a cél? Hogy igazunk legyen, vagy hogy túléljük a xxi. századot? Azt hiszem, nincs is több kérdésem...

Tegnap volt 9 hónapja, hogy édesapám elment közülünk. Az ő emlékére kerül fel ez a blogbejegyzés ide...

I remember my dearest dad who died 9 months ago and whom this film and this song touched so much in his youth that they never stopped resonating in his soul during his lifetime... Bright forest paths around him were proclaiming the honesty of the purest and the most natural devotions that the outer word is so reluctant to appreciate. Even it raises an astonishing resistance against them and sometimes - through that - it turns the most beautiful miracles to the most painful and bottomless tragedies...

Édesapámra emlékezem, aki ma kilenc hónapja halt meg, és akit ez a film, és benne ez az ének annyira megérintett fiatal korában, hogy az általuk kifejezett tartalmak egész életében elkísérték, vele maradtak, szívében, lelkében rezegtek, akármit is csinált, akárhová is ment... Fényes erdei utak hirdették körülötte a legtisztább, legtermészetesebb emberi odaadások - mondhatjuk akár úgy is, hogy önfeláldozások - becsületét, melyet a külvilág annyira nem szokott észrevenni, sőt néha olyan megdöbbentő ellenállást tanusít velük szemben, hogy azáltal a legszebb csodákat is képes a létező legfájdalmasabb kimenetelek felé vinni, feneketlen mélységű tragédiákká változtatni...

Ha a demisztifikálás azt jelenti, hogy az emberből ki kell hazudni a titkot, akkor én inkább misztikus szeretnék lenni. Már nagyon régóta az zavar a legjobban, hogy a felső három centis rétegen kívül senki sem hajlandó barmit is tudomásul venni belőlünk. Ami az aktuális elméleteinkkel megragadható az emberből, az jöhet, ami viszont túl van a képleteinkkel leírhatón, azt el kell felejteni lehetőleg most rögtön, mert az lila köd. Így nézünk egymásra, így nézünk magunkra, ezzel a szemlelettel éljük az életünket, és pont ennek a szemléletünknek köszönhető a nagy technikai fejlettségünk mellet az, hogy a nagy technikai fejlődésünk egy rohadt nagy lufinál képtelen előrébb avanzsálni. Azért, mert az olyan ember, aki magából és a másik emberből is csak a felső három centit képes meglátni, pontosan ezt érdemli. És ezt mi kezdtük, illetve mi emeltük magas piedesztálra itt, Európában, ezt senki nem csinálta illetve csinálja nálunk hatékonyabban, sőt még csak meg sem közelítette, illetve közelíti más. A hajlam valószínűleg mar régen lappangott bennünk, de jó ötszáz éve eljutottunk oda, ahol az úgynevezett barbárok népesítették be az erdőket, akikből szintén a felső három centit vettük észre, pl abból, ahogy éltek, csak azt, hogy milyen "elmaradottak" az eszközeik, miközben ezer más dolgot, amelyben jóval előrébb jártak nálunk, körülbelül leszartunk. Ha nem így jártunk volna el ötszáz éven keresztül, akkor lehetett volna egy sokkal harmonikusabb, sokkal kiegyensúlyozottabb, sokkal kevesebb kockázattal terhelt és sokkal kevesebb véráldozatot követelő valódi és hosszú távon is megalapozott fejlődés, amire lehetnénk büszkék, és lehetne most egy olyan világrend, amelyben az embernek lenne köze magához, saját maga egészéhez, és nem az lenne a legnagyobb veszély, hogy minden létező síkon elszakad a saját legelemibb realitásaitól is, főleg, ha még azt is állítja, hogy legelemibb emberi realitások tulajdonképpen nem is léteznek...

Amiben demisztifikálok talán, illetve lehet mondani, hogy valami demisztifikálásszerű van mögötte, az a szimbólumok szerepének tisztázására vonatkozó vágyam. Azt a borulást szeretném tisztázni, amelyről már ezerszer leveleztünk, a forma és a tartalom felcserélődésére gondolok. Mert a szimbólum nem hordozza, hanem bemutatja a formát. Ahogy a nyelv sem felépíti, hanem kifejezi az embert, legutóbb pár napja írtam le ezt. Egyébként ennek a zavarnak pont a demisztifikálás az oka. Nem hiszem el a titkot, de azért vagyok rá, aminek egyenes következménye, hogy a vágyam rátelepszik a szimbólumaimra, amelyek persze, hogy nem képesek tartalommá válni. Vagyis úgy tűnik, mintha a forma kiüresedne, pedig erről szó sincs, az ember üresedett ki azáltal, hogy nem hajlandó tudomást venni saját gazdagságáról, nem a forma, amelyről már régen is mindenki tudta nagyon jól, hogy üres, de az akkor mégsem zavart senkit, hiszen senki sem várt tőle mást. Mindenki tudta róla, hogy vetület, kifejeződés, kép, amely nem tartalom, csak közvetíti tartalmat. Most ezt nem tudja senki. És azért beszél hülyeségeket, és azért épít gyönyörű kártyavárakat...

Merjük-e elhinni, hogy sokkal több van bennünk, mint amennyit eddig megértettünk és tudatosan megmutattunk magunkból? Merünk-e a sokkal többért engedelmesen végigmenni azon az úton, amelyet életünk eseményei tűznek ki számunkra? Merünk-e elindulni onnan, hogy annak a sokkal többnek a létét kimondjuk, utána pedig beleegyezünk az átalakulásunk, a kibontakozásunk életeseményeink által kijelölt hosszú és örömök mellett nehézségekben is bővelkedő folyamatába? Tekintünk-e úgy a nekünk adott időre, mint a történetünk lejátszódásának egyszeri, megismételhetetlen esélyére? Engedelmességünk terjed-e odáig, hogy annak a bennünk lakó, ma még rejtekben meghúzódó igazi lényünknek, aki fel akar nőni és ki akar nyílni, esélyt adunk, hogy a vágyai teljesüljenek? Nem annak a virtuális, mű énnek, akit ez a világ telepít ránk, hanem annak a belső, valódi énnek, akit ez a világ az általa ránk telepített mű énnel eddig agresszíven elnyomott. Merjük-e elhinni, hogy nem a minket kívülről ért hatások eredője a mi valódi énünk, merjük-e elhinni, hogy bizonyos kívülről ért hatásokra szükségünk volt a fejlődésünk érdekében, de soha nem voltunk, és soha nem is lettünk egyenlőek azoknak a külső hatásoknak az összegével? Ahogy mag és a magból sarjadó növény sem vált egyenlővé a növekedését lehetővé tevő tápanyaggal, vízzel és napfénnyel. A talaj, a víz, a napfény nem mondja a növénynek, hogy segítettem a növekedésedet, tehát te mostantól nem növény vagy, nem mondja a növénynek, hogy te tőlünk talajjá, vízzé és napfénnyé váltál. Csak az ember közege mondja azt, hogy segítettem Neked, mert megtanítottam Neked egy nyelvet, egy kultúrát, egy életmódot, egy vallást, egy mintát, tehát akkor te mostantól ezek együttese lettél, csak az ember közege mondja neveltjének, hogy te mostantól azzal a nyelvvel, azzal a kultúrával, azzal az életmóddal, azzal a vallással, azzal a mintával vagy egyenlő, amelyet én tanítottam neked, csak az ember közege mondja neveltjének, hogy én építelek fel téged, tehát a tulajdonommá válsz, csak az ember közege felejtkezik meg arról, hogy úgy tekintsen neveltjére, ahogy a talaj, a víz és a napfény tekint a növényre, örömmel, hogy növekedését előmozdíthatták, de közben azzal az alázatos tudással is, hogy neveltjük sokkal több mindazoknál a hatásoknál, amelyek őt általuk kívülről érték, hogy neveltjük egy önálló és szuverén lény végtelenül összetett és sokrétű belső létszerkezettel, amelynek ők nem megteremtői, csupán kibontakozásához járultak hozzá. Csak az ember közege várja el neveltjétől, hogy önálló, közegfüggetlen belső integritását kétségbe vonja, sőt arról lemondjon, és egy mások által meghatározott, számára létidegen működési mód rendszerét állítsa a helyébe. Csak az ember képes ilyen fokú agresszió okozására, és csak az ember képes az ilyen fokú agressziónak való behódolásra...

A nyelv nem felépíti az embert, hanem kifejezi, és a nyelvhez hasonlóan az egész kultúrának is ez a szerepe. Illetve kifejez belőle valamit, egy vetületet, egy dimenziót, mert egy csomó minden mást viszont rejtve hagy. És ha valaki nem úgy tekint a nyelvére, illetve a kultúrájára, mint EGY kifejező eszközre, ha többet képzel róla, vagy ha kevesebbet képzel akár magáról, akár egy társáról, akkor abból rettenetes törések lesznek. Ugyanis az ilyen viselkedés másik neve az, hogy "agresszió". Agresszió akkor is, ha az ember önmaga felett gyakorolja, és agresszió akkor is ha mást nyom el vele. A nagy nehézség mindig az volt, van és lesz, hogy az ember nagyon pici részét tudja csak elmondani annak, aki ő. Mert az ember egy misztikus lény. Mert az ember egy Istenhez hasonlatos lény, mindegyik ember az! Jó lenne, ha így tudnánk tekinteni magunkra és egymásra...

Szeretjük az elveket, mert formába öntik, megfoghatóvá teszik a valóságot, és azáltal a biztonság illúzióját teremtik meg számunkra. Nem szeretjük az élményeket, mert pont a másik irányba hatnak, kitágítják a teret, eltörlik a határokat, lebontják a körülöttünk lévő védőernyőt. Az elvek mindig rendeznek, az élmények mindig felkavarnak. Rendezve lenni, az jó, a felkavarodások viszont megviselnek minket. Még akkor is megviselnek, ha az élmény maga egyáltalán nem fájdalmas. Mert azt, hogy felkavaróak, még a legcsodálatosabb élményeinkben is el kell szenvednünk, ezért olyan ambivalens a viszonyunk egy csomó jó élményhez is. Az elvek könnyűek, azért ugrunk rájuk olyan gyorsan, az élmények nehezek, azért állunk ellen a legnagyobb részüknek. Viszont az elvek soha nem fognak minket megnyitni, nem fognak minket segíteni abban, hogy emberhez méltó sok szempontú, sokrétegű személyiséggé nőjük ki magunkat, illetve a már most is bennünk lévő gazdagságunkat, összetettségünket "kitermeljük". Utóbbira csak az élményeink tesznek minket képessé, azok az élményeink, amelyek pont nem az elvekből, hanem szívünk belső gazdagságából születnek.

Nekünk magunkért kell kiállnunk, teljes magunkért, és nem csak azért a részünkért, aki már tudatosodott valamennyire. A teljes magunkért való kiállást nem helyettesíti semmi. A Benned lezajló átalakulások egy tizedét érted a tudatoddal, de a másik kilenc tized része is szeretne lejátszódni. Én is tudatosítottam magamban már sok mindent, de én sem nagyíthatom fel a tudatosított dolgaim jelentőségét, mert akkor holnapután már csak egy elmélet lennék, elszakadnék egy csomó mindentől, aminek még azon az elméleten kívül lennem kell, elszakadnék saját  gazdagságomtól, saját összetettségemtől, saját sokrétegűségemtől. Ezzel küzdök én is évek óta, hogy lehessek az az integritás, akinek születtem, hogy ne essek áldozatul sem mások dilijének, sem a sajátoménak. Jók ezek a dilik, fontosak, de nem feszülhetünk rájuk egészen, nem súlyozhatjuk túl azokat, mert akkor elnyomnának egy csomó olyan folyamatot bennünk, amelyek kevésbé kialakultak, de attól még ugyanúgy fontosak, és ugyanúgy rólunk szólnak. Annyira kínálkozó hogy az ember kiválasszon egy igazságot, és azt tolja ezerrel, mert annyira könnyű így eljárni, minden másnál könnyebb... De annyira méltatlan is hozzánk! Megtaláltál egy igazságot? Rendben van, akkor menj, és találj meg száz másikat! A lélek nem egy úton, egy vonalon jár, a lélek bebarangolja az összes létdimenziót, és valamennyiben kibontakozik, pont úgy, ahogy a lotus virág szirmai nyílnak. Ismerjük ezt, hisz együtt olvastuk sokszor...

Én sem érzem annyira a demokrácia abszolút helyénvalóságát, illetve azt kell mondanom, hogy van előnye, de közben arról mindig elterelődik a figyelem, hogy mai formájában egyrészt emberidegen, másrészt megfizethetetlenül sokba kerül. Egyszerűen nincs meg a reális alapja annak a jólétnek, amely a demokráciához kell, illetve egy darabig úgy tűnt, hogy megteremthető, de most már egyre jobban látszik, hogy tévedtünk. Ahhoz a jóléthez ugyanis önmagunk, az erőforrásaink, a bolygónk, a minket körülvevő egyensúlyok fenntarthatatlan kizsákmányolásával jutunk. Amiből az következik, hogy lassan el kéne kezdeni felelősen gondolkodni, komolyan venni a válságjelenségeket, végigmenni visszafelé azokon a szálakon, amelyeken azok a válságjelenségek létrejöttek, megérteni a problémáink igazi gyökerét, és azokból a felismerésekből merítve, amelyekhez így fogunk eljutni, felfejlődni egy egészen másmilyen életre. Én azt hiszem, hogy nem egy másik rendszert kell megálmodnznk, inkább egy másmilyen tudatállapotba kell kerülnünk, és egy egészen más kapcsolatba a minket körülvevő világgal, benne pedig - nem utolsósorban - magunkkal. Mert most nem szeretjük ezt a világot, nem szeretjük azt, ami itt történik, és nem szeretjük magunkat sem, magunkkal is minden bajunk van csak. Szeretet nélkül viszont nem lesz élet, akármilyen fejlettek is lesznek a különböző koncepcióink. Minden, ami most egy rossz működésként mutatkozik be, belőlünk jön, abból az agresszióból, amelyet elsősorban magunk ellen követünk el szinte állandóan. Meg persze, mások ellen is, amikor a különböző kollektivizmusokhoz való alkalmazkodást várjuk el tőlük, illetve amikor felettük való hatalmi törekvéseinket ilyen elvárások formájába öltöztetjük...

Abortusz Írországban

Nagyon veszélyes az, amikor valaki, vagy egy szervezethez tartozó valakik azt hiszik magukról, hogy ők tudják a tutit...

A gyengeségünket, az éretlenségünket kevés dolog bizonyítja kiválóbban, mint az, hogy különböző véleményrendszerekben sarkos, pártos, kiélezett pozíciófoglalások megtételének kényszerét érezzük, sőt engedelmeskedünk is e kényszereknek, vagyis a hallatlanul összetett és sokrétű valóság egésze helyett annak csak kis számú vetületét tekintjük iránymutatónak. Ez a mi kis léttel való leegyszerűsített, lebutított kapcsolatunk, mely egyáltalán nem csak az abortusz kérdésben, hanem általában mindenütt jellemez minket, az ilyen kényes területek csak azért érdekesebbek kicsivel, mert ezeken a helyeken eljárásunk viszásságát talán plasztikusabban mutatkozik meg. Ennek a kapcsolatnak a folyománya lehet egy nagyfokó termelékenység és azon keresztül egy jellemzően technikai civilizáció megerősödése, globális térnyerése, viszont az ember - annak ellenére, hogy körülötte most ez a trendi - nem ilyen leegyszerűsítésekre van kitalálva. Olyannyira nem, hogy emberi mivoltából vetkőzik ki, emberi mivoltában sérül súlyosan, amikor a környezete által állított prekoncepciókat saját érzékenységéből, személyes szellemi gazdagságából fakadó indíttatásainál többre tartja. Jövőnk kulcsa, hogy ezzel a félresúlyozással egyszer s mindenkorra felhagyjunk, és életünket, ahelyett, hogy az ellenőrzésünk alatt akarnánk tartani, átengedjük annak a személyes fejlődési, érési folyamatoknak, vagy úgyis mondhatnám, annak a személyes jelenlétnek, aki a velünk megtörténő események hosszú során keresztül alakít és tesz egyre inkább képessé minket a valóság egészével, a lét teljességével való találkozásra...

Being cheated...(link)

Dear Shane! Life is not that simple and if you stopped for a while you could also see this Don't try to cover your problem with Katinka's one because it would not be wise and it would bring shame and humiliation and failure mostly on you I understand your feeling and i share my sorrow with you but learn and continue like all of us You are a great man Katinka is a great woman but none of you and none of us is ready as yet We are growing up in our falls we are burning through in our missteps Everybody! Come on!

Az utolsó oltást

Vannak kevésbé érzékeny pontok és vannak érzékenyebbek...
Az utolsó oltást majd oda add, ahol az már nagyon fáj,
Ahol a tűszúrást már ezredmásodpercek közvetítik,
Ahol ideg feszül, és sűrű áramok cikáznak,
S a fájdalmat rögtön belém vetítik

Belém vetítik, s akkor majd el tudom sírni Neked,
Azt, amit nem lehet elmondani, hisz nincsenek rá szavak,
Ami csak úgy tud feltörni, mint vulkánok kénköves lávapokla:
Az elhazudott, eltemetett tüzek egyszer robbanni fognak,
S lobogni az elemi ösztönök égő csipkebokra

Akkor majd el tudom sírni Neked, hogy milyen zuhanni
Ismeretlen tájak egén nem értve semmit abból, ami ott történik,
Látni egy fénycsíkot nagyon messze - rés a mennyország falán?
Kapaszkodni, nyújtózkodni, átrepülni egy másik létdimenzión,
S aztán földet érni, becsapódni, megsemmisülni:
Ilyen az ébredés talán

Az utolsó oltást majd oda add,
Ahol az már nagyon fáj, idegek sűrű szövetébe,
Mert a száraz, dicstelen dicsőség is oly sűrű bennem,
Ó, drága, fenséges fájdalom királynő, patakzó, ömlő könnyek őre,
Engem se hagyj szárazon, öntözz meg, szúrj át engem is...
Valahogy majd csak ki fogom bírni,
S nyugodtabb leszek tőle

Fájdalom averzióim útján

Fájdalom averzióim útját
Régóta Érted járom,
Te segíts át az utolsó akadályokon!

Lelkem legbensőbb, legérzékenyebb félelem burkait Te szúrd át,
Kedvesen, de értőn és határozottan...
Tőled nem veszem zokon

Mért kell a fájdalomra annyit várni?
Amíg nem vagy itt nem tudok kinek fájni...

Engem nem lehet eltemetni

Mostantól
Minden nap
Fájni fog
Egy kicsit
Nagyon

Mostantól
Vigyázz rám
Mindig
Ha a sírást
Abbahagyom

Közeledj hozzám, kérlek,
hajolj felém, érints, simogass,
nyugtass kedvesen - Reményem

Vattába mártott tűkkel mindenütt szúrj meg,
tündöklő fájdalom koszorú legyek,
Rád ragyogjon a fényem

Az ember egyensúlyra vágyik,
De az egyensúlyt nem érheti el csak mozgás által

Az ember békére vágyik
De a békét nem érheti el csak viharjai megküzdése által

Az ember örömre vágyik
De az örömöt nem érheti el csak szenvedései elviselése által

Az ember társra vágyik
De a magánya csak akkor szünhet ha társa magányát a sajátjánál is jobban szeretné csillapítani

Az ember gyógyulásra vágyik
De meggyógyulni nem fog amíg ő maga nem gyógyít másokat

Az ember szeretetre vágyik
De senki sem fogja szeretni amíg ő maga nem szeret

Az ember örökkévalóságra vágyik
De el fogja veszíteni ha pontosan érkező átváltozásai elől rendre elrejtőzik
Ha idejét múlt állapotaihoz ragaszkodik ha nem lép tovább soha léte soron következő fokára

Bátran tedd a dolgod
Lovagja légy a mának
Úgy szeress, mintha a bajok
Semmit se számítanának

Ahova nem akarsz oda ne menj
Onnan valaki vezessen ki
Úgy szeress mintha eddig
Még nem bántott volna senki

Egy hanyatló civilizáció fiai és lányai vagyunk
Ma-holnap elsodornak minket az éhezők
Most vesszük el tőlük életterük utolsó szegletét is
Széndioxidot termelnek mindenütt a kőmezők

A GDP-ben bízunk nem magunkban
Ilyen gyáva népnek nincs hazája a Földön
Rablógyilkosok próbálnak az életről papolni?
Ilyen gyáva népnek a a Föld csupán egy börtön! 

Fájdalom cseppek öntözik lelkünk száraz rögét
Remélem attól majd kinyílhat pár virág ott
Vajon lesz-e bátorságunk felfedezni
Az emberszívek mélyén néhány új világot
 
Saját szavával társát emelné az aki a máséval csak lesújtja őt
Gyógyíthatna hittel de helyette inkább hitetlenséggel öl
Ha nem lehetne hátul a hordával együtt maradni
Mernél-e leválni róluk s menni egyedül elöl?

Miattad írok egyre szebben
Mert hullámot vet bennem a fájdalom
Miközben hazugságaidat egyre csak
Magamba fojtom

Egyetlen elmenésed sem volt igazi
Mindegyik csak látszólag tűnt annak
A térképen összefonódó utak s rajtuk
Összeolvadó fájdalomcseppek vannak

Kisimogatnám Belőled az összes bánatot,
Elérném Benned is víztükrét a kútnak
Elérnék oda ahol utak erek áramok
Összefonódó fájdalom vonalak futnak

...mint Nyíregyháza belvárosában szombat este :-)!

Nincsenek összeillő emberek. Összefonódó sorsok vannak: utak, amelyeken emberek azt a feladatot kapják, hogy segítsenek egy másik embernek, mert anélkül velük magukkal nem történne semmi lényeges, átváltozásaik sorozatában megrekednének, megrekednének egy adott állapotukban, emberré, férfivá vagy nővé válásuk egy adott fokán, megrekednének, és utána elhalnának. Ha két ember sorsa ilyen összefonódó útpár, akkor nem számít, hogy milyen nehéz vagy milyen könnyű az, amit meg kell tenniük egymásért. Mert akkor azt, amit a másikért tesznek, magukért teszik.