Az ember soha nem vesz észre olyan dolgokat, amelyekben nem hisz, egyszerűen azért nem, mert ilyan az érzékelése. És akkor persze, hogy nem lesz neki az, pedig egyébként vidáman lehetne. Ez az önbeteljesítő jóslat, amely most globális méreteket ölt. Nem látjuk a kiutat, mert nem hiszünk abban, hogy van kiút, vagyis pont attól, hogy nem hiszünk benne, tényleg nem is lesz, és ezzel a kör bezárul, lehet menni aludni, azt csinálni, amit a rosszabbik énünk mindig is szeretett volna, illetve szeretne. Ez az igazi baj, és ezért mondom mindig, hogy mi magunk vagyunk a problémáink gyökere illetve az egyetlen igazi probléma. Az nem működik, hogy hiszem, ha látom, mert ha nem hiszem, akkor biztos, hogy nem fogom látni se. Az működik, hogy elkezdem hinni, és ahogy győzöm le magamban a hitem gátjait, úgy fogom egyre jobban látni is azt, ami ma még nem. Ez az a nagyon fontos lépés, amely az európai ember előtt áll. Hinnie kell, hogy ő nem az, akinek most látszik, nem csak azokkal a képességekkel rendelkezik, amelyeket ma munkára fog, nem csak azokban a létdimenziókban tud nagyot alkotni, amelyekben ma nagyot alkot. Hinnie kell, hogy legalább egy nagyságrenddel több van benne, mint amennyit eddig felhozott magából, hinnie kell saját kiaknázatlan erőforrásainak létében és mobilizálhatóságában, hinnie kell az egész létezésében. Ha hisz ezekben, szép lassan ki fognak rajzolódni az útjai, de csak akkor, mert addig ne várjon semmiféle látást senkitől. Az ember kicsi lesz, ha leintik azzal, hogy Te kicsi vagy! Akkor meg főleg, ha az ilyen leintéseket inkább elhiszi, mint a saját szíve határtalan vágyait. Az ember nagy lesz, ha bátorítjuk őt arra, hogy felfedezze, bejárja minden létező távlatát, és nem vágunk benne agyon mindent azzal, hogy folyamatosan táplájuk belé a félelmeinket azért, hogy legyen társunk a magunknak, a gyávaságunknak köszönhető szerencsétlenségünkben. Ezen a ponton dől el a jövőnk, a sorsunk, az életünk...