Na

Na! Hosszú leveledet nagyon köszönöm! Sok újat nem találtam benne, de nem baj, nyilván nem lesz az enyémben se, de kis lépésekkel is el lehet jutni messzire, ha az ember elég kitartó :-)!

Amit alapvető problémának érzek, az a személy autentitása, vagyis az önmagával való kapcsolata, úgy is mondhatnám, hogy az önazonossága. Ez az alapvető probléma, és nem azok a jelenségek az alapvető problémák, amelyeket alapvető problémáknak kiáltunk ki: Orbán, Putyin, Erdogan, a globalizáció, a kapitalizmus pilóta játék volta, az iszlám, a környezetszennyezés, a globális felmelegedés, az elsivatagosodás, az ökológiai katasztrófa, a szomjan halás, a szomjan halás miatti háborúk, illetve még csak az sem, hogy tulajdonképpen kevés a háború, és a rengeteg vérengzés ellenére is túl sokan maradunk életben.

Amikor egy bébi megszületik, tele van óriási lehetőségekkel, de a környezete abban a pillanatban ráveti magát, és megkezdi ezeknek az óriási lehetőségeknek a módszeres és szisztematikus lekötözését, annyi agressziót követ el rajta, hogy az iszonyat, fel nem lehet fogni, hogy mi minden esik áldozatul a gyermekek életének első néhány éve alatt. Persze ez a folyamat jórészt elkerülhetetlen, de azért jobb ha látjuk, hogy nem csak arról van szó, hogy jaj, de édes ez a pici, mosolyog, gügyög, kúszik, mászik, feláll, fejlődik, hanem arról is, hogy az ő kis szabad, millió esélyű világa egy kőkemény kiképzésnek esik áldozatul. Elkerülhetetlen, mert annak a gyermeknek nincsenek eszközei arra, hogy érvényt szerezzen magának, döntéseket hozzon, mindenben az őt körülvevő emberekre van utalva, de pont ezért folyamatosan korrumpálódik még akkor is, ha egy józan családban nő fel, ami egyébként az esetek legkisebb százaléka (tényleg nagyon pici számról beszélek, sok nullával kezdődik a tizedes pont vagy vessző után). Elsajátítja a környezete fogalmi rendjét, a működési módjait, a szokásait, a szabályait, de közben teljesen elfelejti, hogy ezek nem ő, és neki alapvetően mégsem az lenne a dolga, hogy abban a rezsimben, amelyikbe került, annak a rezsimnek a vonatkoztatási pontjaihoz képest ötösre teljesítsen, hanem az, hogy felnevelje a saját személyiségét, kibontogassa magában azt a személyes létet, az ő saját személyes létét, amelyet élete első évei során mindenki csak temetett benne. Az elején nem megy, ez teljesen nyilvánvaló, kell neki a közeg, a fészek, és nem csak fizikai értelemben, szellemi értelemben ugyanúgy, kell mert különben elpusztulna, de egy idő után az a fészek kicsi lesz a számára, és egy idő után bizony eljön az a pillanat, amikor a sasanyukának a sasfiókáját ki kéne rugdalnia a fészekből, hogy az a szerencsétlen madár ijedtében megtanuljon repülni. Na, hát ez az a pont, amelyben egy sasanyuka tízszer előrébb jár egy emberanyukánál, ugyanis egy ember anyuka ezt soha nem csinálja meg. Egy-két dolgot megcsinál, elküldi a csemetét a boltba egyedül, és közben remeg, hogy át tud-e majd menni a kereszteződésen, meg hasonlók, de ez kutya-füle ahhoz képest, amit a sas csinál, meg kutyafüle ahhoz képest is, amit a szegénylegény, amikor a népmesékben elindul világot látni. Megjegyzem, lassan világ sincs, ahová el lehetne indulni, mert a világ lassan mindenütt pont ugyanolyan (és akkor meg minek vándorolni). Ez régen nem így volt, és főleg a mitológiákban nem, vagyis azon a síkon, ahol az emberek szellemi élete kiteljesedett, egészen bámulatos sokszínűség jellemezte a világot, erről ír például sokat az Általad nem igazán kedvelt mellékállásban paradicsomkonzerveket előállító Joseph Campbell. Arról lehet vitatkozni, hogy ami a mitológiákban tükröződött, az mennyire volt általános a való életben, de ezt most nem javaslom, mert elég parttalan, inkább azt javaslom, hogy értsük meg, voltak korok, amikor a mitologikus távlatok még a közösségi életek részét képezték, sőt a lét részét képezték, és van most egy kor, amikor ez a távlat itt Európában, meg úgy általában a civilizált világban már nincs, mert rácsaptunk egy százezer tonnás vasajtót. És értsük meg azt is, hogy ez mekkora baj:

:-(((((((((((((((((((((((((((((...

Ekkora! Mert amíg ezt nem értjük meg, addig az összes többi bajunkkal sem fogunk tudni kezdeni semmit se. Sem a gazdaságunkkal, sem a politikánkkal, egyáltalán emberi kapcsolatrendszereink egyikével sem.
Visszakanyarodva a sasfiókához, azt kell mondanom, hogy óriási hiány van belőlük, minden felnőtt ül a fészkén, mintha beszart volna, és eszébe se jut, hogy lassan el kéne kezdeni repülni tanulni. Valahol ez a tehetetlenség már nagyon régóta zavart, például azt hiszem, hogy már a taizéi lázadásom is erről a tőről fakadt, meg sok más is utána, de az igazi nagy lökést a házasságom kudarca jelentette, illetve az, hogy egy adott ponton túl már nem lehetett ezzel a kudarccal nem szembenézni. Negyvensok évesen jöttem rá azokra a dolgokra magammal kapcsolatban, amelyről eddig írtam, illetve negyvensok évesen kezdett derengeni valami ebből, mert a megvilágosodás azért nem úgy jött el, mint ahogy a nap felkel, illetve elég sokszor fel kellett kelnie a napnak ahhoz, hogy valami el kezdjen derengeni. El kezdjen derengeni az, hogy tulajdonképpen egy (vagy sok) szűrőn keresztül néztem magamra, hogy tulajdonképpen nem is az vagyok, akinek hittem magam, hogy csak egy külső héjat bámulászok magamon, és ha valaki megkérdezné, hogy milyen vagyok én belülről, akkor igen csak zavarba jönnék. Kezdtem olvasni könyveket olyan szerzőktől, akikről azt éreztem, hogy előrébb járnak önmaguk megértésében, mint én, illetve nem is az volt a lényeg, hogy hol járnak, hanem az volt a lényeg, hogy több bátorságuk volt feltenni maguknak a lényeges kérdéseket, mint nekem, na, ezt a bátorságot szerettem volna kicsit eltanulni tőlük. Kicsit sikerült, nagyon nem, de nagyon nekik se sikerül, mert ez az emberélet talán legnehezebb területe. Az tiszta sor, hogy egyikünknek sincs köze se ahhoz a rengeteg állatsághoz, amelyet művelünk, az tiszta sor, hogy csak azért műveljük, mert félünk a különböző konfliktusoktól, amelyek akkor következnének be, ha felhagynánk velük, ami nehéz, az a többi. Mert ha az ember leválik arról a rezsimről, amelyben nevelkedett, akkor hamarosan olyan egyedül fogja találni magát, mintha a Szahara kellős közepén lenne. A dilemma óriási, vagy maradok a kijárt úton, azon, amit mások kijártak, és akkor lehet, hogy még nagy gondolkodó is lehet belőlem, de akkor abból, aki én valójában vagyok, semmi nem fog megjelenni az elkövetkezendő 10-20-30 évben sem, vagy búcsút intek a tudománynak, kimegyek a pusztába, és ott az leszek, aki tényleg vagyok, de közben éhen halok, mert senki se fog adni nekem kaját. A dilemma annál kiélezettebb, minél jobban érti az ember azt, hogy mennyire zártak azok a közelítések, amelyekkel ez a mai világrend manipulál körülöttünk. Én - sajnos vagy szerencsére, nem tudom - de elég jól értem. Úgy, hogy nekem ez egy elég kiélezett dilemma, szenvedek is tőle rendesen, de közben boldog is vagyok, mert érzem, hogy valahol valódibb az életem még Marx életénél is, akinek a munkásságát szerinted tanulmányoznom kéne. Nem kéne! Nem csak azzal az eszköz rendszerrel lehet nyomulni, amivel ő nyomult, nem csak az a teljes élet, amely illeszkedik a civilizációnk által felállított kritériumrendszerek által annak tartott kategóriák valamelyikébe, sőt ezek a kategóriák szánalmasan szűkek akármelyik ember gazdagságához, sokrétűségéhez, sok szempontúságához képest, amelyet felmutathatna, ha lenne elég mersze hozzá. Ezért mondom, hogy két liba-bytos gondolkodás az, ami a politikában és a közéletben zajlik, olyan mint amikor az ABC-ből csak az első két betűt használjuk, a többi létezéséről pedig tudomást se veszünk. Ez van akkor, amikor a kisiskolások írni tanulnak, és még nem jutottak tovább a b-nél. Abba, baba, bab, ezeket a szavakat már le tudják írni, de a többit még nem. Nem mondom, ez is valami, de kevés, tovább kell tanulni, mert azzal, hogy a már megtanult párat rakosgatjuk egymás mellé, nem megyünk semmire. Igen, a pusztába kivonulás egy nagyon súlyos döntés, meg az is nagyon súlyos döntés, hogy az ember tudatosan is szembeszáll a városban hozott szabályokkal, teljesen világos előttem, hogy mivel játszom, és az is, hogy ebbe bele fogok halni. De meghalni úgy is meg kell, és akkor legalább értelmesen éljek előtte. Egyáltalán nem arról van szó, hogy én tudok valamilyen tutit, és mint valami főguru, tanítom a kicsiket. Nem, ez megint egy olyan olvasat, amellyel remekül le lehet lőni egy-pár felkavaró, önazonosságra törekvő embert, hogy a fedezékek érintetlensége biztosítva legyen, és utána lehessen tovább álmodozni a semmiről. Ilyen olvasatokkal van tele a szakirodalom, tojok rájuk, illetve legszívesebben kitépném az összes lapját, amelyen ilyen szövegek állnak. Mert ez is csak egy ugyanolyan kinyilatkoztatás, mint amilyennek Te hiszed az enyémet, illetve azért zavar Téged az én mondókám kinyilatkoztatás jellege, mert a Te mondókád is agyon van terhelve vele. Rettentő problémás az, hogy az ember meddig mehet el az anyázásban, belátom, de azt is, hogy senki nem fogja megmondani helyettem, ez az én utam, nekem kell végigjárnom, én fogom végigjárni, és közben valamennyit biztosan fogok üvölteni, de még én sem tudom, hogy pontosan mennyit. Meg kell találni az arany középutat, persze, de az az arany középút valószínűleg egész máshol van, mint ahova a tudósok tennék, és aki azon akar járni, annak biztosan számolnia kell azzal, hogy kurva nehéz dolga lesz. Ettől még lehet, hogy néha áttévedek annak az útnak a másik oldalára, sőt, biztos, mért ne tenném, ha majd úgy érzem, megfordulok, és a másik irányba fogok korrigálni, nem vagyok spíler, most tanulom a saját életem, de legalább tanulom, ellentétben sokakkal, akik még azt se tudják, hogy nekik is van olyan.

Egy füst alatt nem akarok többet írni, meg időm sincs, mert ma hosszú idő után ismét megyek futni Tokajba, de szerintem levelezzünk, és ne csak azon a barom szinten, ahogy eddig tettük. Illetve egy kicsit emeljünk rajta. Nekem a Te más beállítottságod rengeteget segített, hogy ahhoz képest tisztába kerüljek a sajátommal. Azt még nem érzem, hogy én is sokat segítettem Neked, de lehet, hogy azt nem is kell. Mostanában sokat olvasom Feldmár Andrást, nem mindenben értek vele egyet, de megdolgoztatnak a gondolatai, ő mondja, hogy nem nagyon lehet segíteni senkinek, illetve célzottan esélytelen, viszont ő is rengeteget ír, és ő is azért, mert egy tisztulási folyamatot érez az írásban, és ilyen értelemben mondom, hogy van létjogosultsága a mi elég hektikus levelezésünknek is, akárcsak a többinek, amelyeket még folytatok másokkal, és amelyek jellemzően hasonlóan hektikusak. Az élet nem arról szól, hogy van egy rend, és azt kell megőrizni. Az élet arról szól, hogy van egy vihar, és ameddig lehet, addig hajózni kell benne. Hogy legyen egy kis rend ott, ahol most egy szemernyi sincs...

Menekülés az én iskolája elől

Félelem az én iskolájának kijárásától, menekülés a kollektivizmusokba - mindegy hogy melyikbe, mert mindegyik egyformán romboló, legfeljebb a rombolás időtávja és a rombolás módja más - a mások életének az élése, a saját életünknek a nem élése, az önazonosság követelményének a figyelmen kívül hagyása, a léttel való személyes kapcsolat követelményének a figyelmen kívül hagyása, az emberi tényezők kimaszkolása, az emberre is az anyagi világ folyamatainak megértésére használt funkcionális gondolkodásmódok alkalmazása és utána a csodálkozás hogy nem működnek, a határtalanra is a korlátozottan érvényes módszerek alkalmazása és utána a csodálkozás hogy nem működnek, az ész és a lélek közti egyensúly felbomlása, az egy és a sok közti egyensúly felbomlása, a tartalom és a forma közti egyensúly felbomlása, itt vannak a borulásaink gyökerei, és ezeket a borulásokat nem lehet megoldani szabályokkal és képletekkel, technikával és intézményekkel, ahhoz, hogy ezeket a borulásokat meg tudjuk oldani, le kell szállnunk a magas lóról, le kell szállnunk a lélek mélységeibe, le kell szállnunk a bennünk izzó, bennünk feszülő, szétrobbanni akaró lávakamrák tüzes poklába, a démonjaink világába, és végig kell járni az összes borzalmas helyet a különböző bennünk lakó mesehősökkel együtt, és a sárkányokat is meg kell ölnünk, és ha majd lesz bátorságunk, hogy ezt megcselekedjük, ha lesz bátorságunk átalakulni, mássá válni, levedleni magunkról a külső héjakat, és felragyogni a belső tűzzel, akkor majd lesz szép Magyarország, meg szép Európa, ahol jól fogja érezni magát mindenki. Mi vagyunk saját magunk legnagyobb ellenségei, ne keressünk más ellenséget. A háborúk nem körülöttünk, hanem bennünk dúlnak, és ne tegyünk úgy mintha ezt nem tudnánk nagyon régóta. Ne hazudjuk, hogy a körülmények a hibásak, mert a körülményeink is mi magunk vagyunk, hiszen a körülményeink is belőlünk lettek, nem maguktól jöttek létre, legyünk azok, akik vagyunk, akik belül és igazán vagyunk, legyünk a tűz gyermekei, legyünk az energia gyermekei, legyünk a kozmosz, a világmindenség gyermekei, legyünk gyengítetlenül tovább terjedő hullámok, és ha azok leszünk, a haza is fényre derül majd. Vegyük észre, hogy hogyan kapcsolódik minden törekvés, amely valaha volt, van és lesz majd akkor is, amikor mi már talán nem vagy nem annyira vagy nem úgy leszünk, mint most. Vegyük észre, hogy a mi történetünk ugyanaz a történet, amely évezredek óta zajlik, és fog tartani ezután is a világ végezetéig. Ne szedjük szét, ne szeleteljük fel ezt a valóságot, hogy könnyebben emészthetővé tegyük, mert ennek valóságnak nem kell könnyebben emészthetőnek lennie, ennek a valóságnak ilyen nehezen emészthetőnek kell maradnia, pont úgy jó, ahogy van. Az időszeletelők meg a térszeletelők nem tesznek jót senkivel, aki nem saját személyes léte gazdagságának minden idő- és térszeleten túlterjedő teljességének kibontakoztatására törekszik, aki félelemből lehatárolásokat tesz, nem használ senkinek. Aki nem mer feloldódni a jelen pillanat végtelenségében, nem tesz jót senkivel. Emberek vagyunk, nem gépek, nem technika, nem csak agy, nem csak logika, emberek vagyunk, kiszámíthatatlan, leképezhetetlen, leírhatatlan, bemérhetetlen szellemi fejlődésre szánt lények, csodák vagyunk, és ha nem így nézünk magunkra, egy teljesen valótlan kép fog kialakulni bennünk, és a valótlan képből csak teljesen valótlan következtetéseket tudunk majd leszűrni, olyanokat amelyeknek semmi hasznát se fogjuk látni...

Tudom, hogy az élet ettől borzalmasan lebegőssé vagy inkább rettentően "volatil"-lá (tűnővé, illékonnyá) válik, tudom hogy a biztonság és a kiszámíthatóság utolsó darabjai is szétmorzsolódnak, hisz innentől kezdve bármikor bármi megtörténhet. Eltűnnek a fix pontok, eltűnik az abszolút jó és az abszolút rossz, minden viszonylagos lesz. Tudom ezeket a dolgokat, de azt is, hogy az élet pont így válik igazivá, igazzá, kell, hogy ilyen legyen, kell a rejtély, kell az őrület, kell a kétségbe esés, kell a szenvedély, kell az extázis, kell a tabuk állandó támadása, kellenek a folyamatos újraértelmezések, kell az új szempontok felmerülése, kell hogy ne legyenek sablonok, kell, hogy minden jóban legyen rossz és minden rosszban legyen jó, kell mert csak ebben a kavargó kaleidoszkópszerű szín és fényorgiában tudunk megszabadulni a gátjainktól, és azért is, mert így lesz szükség mindnyájunkra és mindenkire ugyanakkora mértékben. Abban a lelki állapotban amelybe egy ilyen látás útján jutunk sokkal több a szabadság van, sokkal több szellemi energia szabadul fel, mint a mostani megszorítások között, amikor mindenkit leugatunk és elzavarunk valahova mondván, hogy Te ehhez buta vagy, Te ehhez úgy sem értesz...