Az emberekben még elképesztő mennyiségű kiaknázatlan szellemi tartalék van - mindenkiben - és egyedül azért nem jön ki belőlük, mert mindenféle kollektivizmusok gyakorlását többre tartják a saját életüknél. (Pedig nincs olyan kollektivizmus, más szóval rendező elv, amely akárcsak közelítené az esélyeknek és a lehetőségeknek azt az tárházát, amelyet minden egyes ember szellemi gazdagsága, belső, személyes összetettsége magában rejt.) Én elhiszem, hogy nem lehet senki sem önálló ovis korában, de az élete során a tendenciának azért afelé kéne tartania, hogy az ember egyre kevésbé a környezete diktátumai, és egyre inkább a saját személyes belső valóságában fakadó intuíciói, indíttatásai szerint hozza meg döntéseit. Ma ott tartunk, hogy ha egy ilyet leírok, akkor 100 emberből 99 a fejéhez kap, hogy Te jó ég, ez az ember a Holdról pottyant ide vagy a Marsról? Miközben teljesen egyértelmű, hogy nem velem van a baj, hanem azzal, ahova jutottunk a nagy fejlődésünk során, oda, hogy önmagunkkal, saját belső világunkkal már semmi kapcsolatunk sincs, olyannyira nincs, hogy már a létezésében sem hiszünk. Viszont ha ez így marad, akkor nem lesz más, mint az elvek, a fejünkre növő külső hatások hosszú sora, hatásukra pedig azok, akiknek dolguk lenne a világ folyamatainak irányítása, olyan sodródó senkik lesznek, akiket a világ az orruknál fogva fog vezetni, és akik ezt a vezetést hajbókolva fogják követni. Hiszen akkor a fent említett szellemi energiák további letapadása borítékolható lesz, és azok híján másra nem is lesznek képesek. A ma embere el van veszve, nem tud jó választ adni az egyre súlyosbodó globális válság jelenségeiben megfogalmazódó kérdésekre, és a végén vagy felrobbantja magát (ez az egészségesebb kimenetel), vagy létrehoz egy olajozottan működő világdiktatúrát, amelyben mindenkinek szigorúan szabott helye, sőt tervező asztalon kitalált személyisége lesz, mint a Szép új világban (ez a betegebb szcenárió). Ebben a helyzetben a krisztusi út azt jelenti, hogy elkötelezem magam amellett a átalakulás mellett, amely fokozatosan leválaszt engem a külső kondicionáltságaimról, és egyre inkább belülről kezdek el élni, az Egyház egyetlen feladata pedig az, hogy segítse az embereket ebben a fejlődésben, ahogy a madár is kihajigálja a fiókáit a fészekből, hogy azok megtanuljanak repülni, segítse őket ahhoz, hogy az önállósodásuk következményeként egy szép nap - nem is sokára - majd tényleg a maximumot tudják kihozni magukból.