Édesapám, Drága Édesapám!

Lassan kilenc hónapja lesz, hogy elhagytál minket, kilenc hónap alatt születésre érett állapotba fejlődik egy magzat, de azt nem tudom, hogy mi történik kilenc hónap alatt az élet másik végén, viszont az biztos, hogy nagy felfordulás lett abból, hogy már nem vagy köztünk, el sem tudod képzelni, hogy mekkora! Amíg velünk voltál, jó volt, szépen, tisztán éltél, nagy szeretettel, és sok aggodalommal a világ sorsát illetően. Aggodalmad nem volt alaptalan, tényleg nehéz most itt, a gyönyörű városok főterén sétálnak a turisták, és úgy csinálnak, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, pedig nincs rendben semmi! A felhőtlennek látszó szórakozás csak egy csinált allűr, mesterséges, nem valódi, ami valódi, az inkább a feszültség, amely ott vibrál mindnyájunkban, és az érzés, hogy kezd kicsúszni a kezünkből az irányítás, kezd kicsúszni a kezünkből a saját életünk, meg a jövő, amelyért Te is felneveltél minket. Mégsem szabad teret adnunk ennek az érzésnek, mert ha így tennénk, emberi mivoltunkban tovább süllyednénk, még inkább elfelejtenénk a legfontosabb tudásunkat, hogy hitet és reményt adni jöttünk erre a világra. Nagyon jó technikai feltételek vesznek minket körül, ma már a telefonjaink is többet tudnak, mint öt éve a számítógépeink, és ezek a tendenciák egyre gyorsabbak, de ettől senki nem lesz boldogabb egy picivel sem. A legnehezebb az, hogy egyre kevésbé értjük magunkat. Ebben Te se voltál jó, mégis az egyik legjobb voltál köztünk, mert állandóan kerested a kapcsolatokat, és abban a keresésben állandóan magadra is találtál. Sokan szerettek, én is köztük lehettem, és ez nagyszerű. Nem tudtam, hogy milyen lesz Nélküled... Hát, meg kell mondjam, hogy nem jó, hiányzol nagyon! Tudom, hogy sokkal több figyelmet érdemeltél volna tőlem is, talán többet kellett volna sétálnunk együtt akkor, amikor még jobban tudtál beszélni, és nem csak a legvégén, amikor már csak néhány szót tudtál kipréselni magadból. Nem tudom, hogy hol vagy, nem tudom, hogy mi van Veled, azt hiszem, minden kép, amelyet a halál utáni életről vetítünk fel, teljesen értelmetlen, mert nekünk itt fogalmunk sincs arról, hogy lesz-e valami az itteni életünk után, és ha igen, akkor mi. Viszont azt tudjuk, hogy úgy kell élni, mintha lenne, mert különben értelmetlenné válna minden. Nem tudom, mennyi időm van még, tíz-húsz-harminc év, és azt sem tudom, hogy a hátralévő időmből mennyi lesz értelmesen felhasználható. Azt tudom, hogy még szeretnék jobb emberré válni, illetve inkább olyanná, amilyen tényleg vagyok. Nem azért jöttem a világra, hogy ellessek pár tucat viselkedés mintát, néhány szimpatikusat közülük kiválasszak, lefuttassak magamon, aztán agyő! Nem, erre nem szabad gondolni se, éppen eleget működtem így már eddig, és éppen elég nagy szégyen volt az is! Végtelenül nagy a kísértés egyébként, hogy így folytassam ezután is, mert erről szól minden ebben a hiper fejlett civilizációban, de annál inkább borzasztó lenne, ha tőlem is csak ennyi telne. Bátor akarok lenni, le akarok válni az ilyen-olyan kollektivizmusokról, nem akarok csoportdinamikák játékszerévé válni, ne mások mondják meg, hogy ki vagyok én, az szeretnék lenni, akinek születtem, az az egyszeri és megismételhetetlen lény, aki előttem nem volt, és utánam se lesz soha. Az a baj, hogy ezt nagyon kevesen értik, bár lehet az is, hogy ez az értetlenség inkább jó, mint rossz. Mert ettől az értetlenségtől van egy feszültség a kint és a bent között, és ez a feszültség állandóan megdolgoztat, állandóan szembesít, állandóan újabb és újabb szempontokra irányítja rá a figyelmemet, és nem hagyja, hogy bármilyen elméletben vagy életérzésben túl hosszan elidőzzek. Ezek a dolgok egyébként mind Belőled is jöttek, az én történetem a Tiéd logikus folytatása, Te, amikor felneveltél minket, elkezdtél másra is figyelni, és így figyelek másra én is már, nem csak az egzisztenciámra, nem csak a legszűkebb környezetemre, hanem arra is, hogy hosszabb távon legyen értékes az életem. Hosszabb távon vagyunk felelősek egymásért, nem elég a napi problémákat megoldani, sőt azok nem is a legfontosabbak, hisz azok általában maguktól is megoldódnak így vagy úgy, nekünk inkább széjjel szóródni kell, mint az eső a homokra, sivatagnyi reménytelen dologra, és ha nyár se lesz tőled, és a fű se zöldebb, kutakká gyűjt a mély, soká isznak belőled - ahogy Váci Mihály írja valamelyik versében. Egyébként ezt a sort az egyik fizika professzoromtól kaptam a vizsgám után, a vizsga előtt tételt kellett húzni, a vizsga után pedig idézetet, hát nekem ez jutott, azt hiszem nem véletlenül, pedig akkor még senki se tudta, hogy Váci Mihály városában fogok élni, akinek a szobra körülbelül 50 méterre van a mostani lakásomtól. Nem véletlenül húzhattam ki akkor ezt a sort, hisz Te is így tevékenykedtél életed utolsó évtizedeiben, hát akkor persze, hogy nekem kinéz valami hasonló. Tudom, hogy sok minden nagyon nehéz volt Neked, tudom, hogy Te is nagyon szeretted volna, hogy a Körülötted lévő jobban értsék a szándékaidat, sokkal-sokkal jobban, mint amennyire értették. Ne félj, azért pár szívbe befészkelted magad, sőt, talán nem is olyan kevésbe, csak nem mertük eléggé kimutatni. A temetés után írtam pár sort, abban az volt, hogy ha egy megértette, akkor már nem volt hiába, és legalább egy biztos megértette valamennyire. Expliciten kimondva talán kevesebbet gondolok a természet védelmére, mint Te, de szeretném nagyon megóvni az emberi természetet, amelyet a sok hazugság egyre jobban bedarál. Mert azt érzem, hogy a természet baja a mi belső természetünk bajának a kivetülése, a természettel azért vagyunk rossz viszonyban, mert a saját belső természetünket sem szeretjük. Azért romboljuk a természetes környezetet magunk körül, mert veszni hagyjuk a természetes embert magunkban. És ha nem fogjuk rombolni a természetes embert, akkor fogunk tudni vigyázni a parkjainkra, meg az erdőinkre is. Nem akarok lerombolódni, szeretném megmenteni valódi belső énem, és ha lehet, akkor szeretnék segíteni másoknak is. Mondjuk nem tudom, hogy az utóbbit hogyan kell csinálni, de hátha valami majd kialakul azon a fronton is. Most zárom soraimat, mert mennem kell futni. A futás nagyon fontos eszköz számomra az önazonosság keresésének útján. Egyelőre azt érzem, hogy nem mondhatok le róla, sokszor nehéz, megdolgoztat, de vannak ilyen feladatok, szükség van rájuk mindig. Amikor még itt éltél, akkor mindig azt mondtam búcsúzóul, hogy vigyázz magadra. Tudom, hogy ennek most már nincs semmi értelme, de azért így köszönök el Tőled, mert képtelen vagyok ennél jobbat kitalálni...

Fiad

Céljaim

Szeretném becsületesen leélni az életem maradékát. Ez alatt azt értem, hogy valódi életet akarok élni, nem azt a semmilyen kapcsolatrendszert, amely a keresztbe hazudozásokra, az eltitkolásokra, meg a semmitmondó csevegésekre épül, szeretném az időm, az érzékenységem, a tehetségem a lét egésze számára való állandó és intenzív odaadását gyakorolni a sorsom összefüggéseinek és a személyes habitusaimnak legjobban megfelelő módon. Szeretnék egyre tudatosabb életet élni, egyre jobban érteni, hogy ki vagyok, és mit miért csinálok. Szeretnék a jelen pillanat lovagja lenni, szeretném mindig megtenni azt, amit akkor és ott helyénvalónak érzek, és szeretnék ebben a helytállásban egyre igazabbá, egyre önazonosabbá válni. Szeretnék jó viszonyba kerülni a körülöttem lévő világ jelenségeivel, szeretném sem túl komolyan venni azokat, sem lebecsülni a jelentőségüket. Szeretnék egyre határozottabb távolságot tartani attól a közegtől, amely felnevelt, azoktól a súlyos ellentmondásokkal terhelt elvektől, amelyek életem első felében rám rakódtak. Szeretném, ha a halálom közelében nem kéne majd azt éreznem, hogy Te, jó ég, ezt sem csináltam meg, és azt sem jártam végig. Tulajdonképpen ez az egyetlen célom, az összes többi - talán konkrétabbnak hangzó - cél viszonylagos, ennek az egynek van alárendelve...

Szeretnék a gyermekeimnek még sokat adni, illetve azt, amire valóban szükségük van tőlem. Ügyesek, okosak, rengeteg mindent, sőt a legjavát, a legtöbbet nélkülem is elvégzik, de hiszem, hogy azért lesznek olyan pillanatok, amelyek során tudok majd segíteni nekik, és akkor szeretnék velük lenni.

Szeretnék valahova jutni az édesanyámmal és a húgommal, most ugyanis sehol sem vagyok velük. Édesanyám nem érti, hogy mért óriási baj az, hogy a semmiről beszélünk csak, a húgom nem érti, hogy mért óriási baj, hogy nem beszélünk semmiről. Én meg nem értem, hogy hogy juthattunk ide, illetve dehogy nem, értem nagyon jól, de akkor is sz...r.

Szeretném kiküzdeni az Andrea történetet, azt hiszem, hogy ő a párom, csak ez valahogy nagyon nehezen akar kiderülni a számára, de nem baj, nem adom fel, amíg van értelme, illetve amíg világossá nem válik mindkettőnk számára, hogy mi is történt és történik velünk tulajdonképpen. Semmiképpen sem akarok egyedül élni, ha ő nem az én társam, akkor se, mert aki nem vállal párkapcsolatot, az két embert foszt meg valami mérhetetlenül fontos dologtól, és a kettőből az egyik pont maga. Vagyis nem csak kettőt, hisz a párkapcsolati fejlődések hatása mindenhová eljut, mindenki profitál belőle.

Szeretném a munkámat a lehető legjobban elvégezni, új és jó megoldásokat találni azon a területen, ahol dolgozom, és utána azoknak a bevezetését szépen végigvinni, végigküzdeni, főleg a bevezetések emberi oldalát, mert az mindig izgalmasabb, mint a technika. Szeretnék a munkatársaimmal jóban lenni, a kölcsönös megbecsülésben segíteni egymásnak ott, ahol szükség van erre és azok között az elég szűk keretek között, amelyet egy nagyvállalat szervezeti korlátai lehetővé tesznek.

Szeretnék egészséges maradni testben és lélekben is, amennyire és amíg csak lehet, ne jelentsen terhet a gondozásom és az ellátásom senkinek. Sokat szeretnék futni, és van egy nagy tervem is, szeretnék elfutni Athéntól Spartaig 36 órán belül, ami komplett őrültség a mostani fizikai állapotom fényében, de mégis azt érzem, hogy ez a feladat ott van, és kell csinálni vele valamit. Lehet, hogy nem lesz belőle semmi, és nem az lenne a kudarc, ha nem sikerülne, hanem az, ha kitérnék előle idő előtt, ha feladnám akkor, amikor még nincs megértve és kibontva ennek az indíttatásnak a miértje.

Mese rólam

Egyszer volt, hol nem volt, egyszer élt, hol nem élt egy szarvasgida, egészen pontosan Budafokon, fenn a hegyen, a Dunától csak néhány kőhajintásnyira, az ötvenvalahányas busz vonalán, a Promontor utcai focipálya közvetlen szomszédságában. A ház, ahol lakott, nagyon kicsi volt, olyan kicsi, hogy amikor felnőtt, és egyszer visszalátogatott arra a helyre, hitetlenkedve szemlélte a szánalmas kis viskó méreteit, de annak idején ebből a szánalmasságból semmit sem érzékelt, mert nagyon jó dolgok történtek vele. Illetve talán történtek rosszak is, de azok valahogy kihulltak az emlékezete rostáján, nem maradtak meg a tudatos emlékei gyűjteményében. Volt kert, volt udvar, voltak tyúkok is, és volt egy nagy eperfa, amely már akkor is kisebb meglepetést okozott neki, hiszen az eperről elég hamar kiderült, hogy általában földön terem, legalábbis az iagzán élvezetes változata, és ezzel összevetve az eperfa a kuriózumot, a különlegességet, a szokatlant képviselte. Voltak tehát ennek a kis szarvas gidának az életében szokásos, meg kicsit különlegesebb dolgok is, de mindent összevetve nagy harmóniában élt a környezetével. Valószínűleg szerették és bíztak is benne, az óvodából például néha egyedül ment haza, manapság ez már elképzelhetetlen lenne.  Jó akkor még nem volt annyi autó, mint most, de azt hiszem, ez azért nem volt általános még akkor sem. Aztán eljött az iskola ideje, nagyon várta már, hogy iskolás lehessen, és az utolsó szüneti héten büszkén cipelte hazafelé azt a három tankönyvet, amelyet az elsős egységcsomag tartalmazott , volt benne egy olvasás könyv, egy számtan könyv és egy környezetismeret munkafüzet,  ennél többre akkor még nem volt szükség, illetve néhány füzet még kellett, meg néhány ceruzá is a tolltartóban, mert tollal írni az elején még nem volt szabad.

Az utat a háza és az iskola között hamar megtanulta, nem volt bonyolult, illetve akkor még egy csomó minden más se volt az, kivéve talán a szép írást, mert az nem ment neki jól már az első pillanatban sem, viszont akkor ez a hiányosság még belefért, hiszen továbbra is olyan szeretetben élt, amelyet nem kérdőjelezett meg. Az iskolában többször mondott mesét az osztály előtt, ezeket az alkalmakat általában élvezte, és valószínű, hogy a tanító néni is, különben nem szólította volna ki annyiszor. Élete első nagy törése hét éves korában érte, érdekes, illetve sajnálatos módon pont akkor, amikor a kis viskóból egy nagyobb és önálló lakásba költözött a családjával  a hegyvidék egyik szép völgyébe. Persze lehet, hogy ez csak véletlen egybeesés, hiszen a szakemberek szerint az első hét év után sok minden megváltozik akkor is, ha valaki nem költözik sehova, de akkor ezt ő még nem tudta. Nehéz évek kezdődtek, nehezen illeszkedett be az új közösségbe, sokat romlottak a jegyei, folyton beteg lett, egyszer annyit hiányzott betegség miatt, hogy majdnem vizsgára kötelezték, de végül azt azért megúszta. A budafoki ház nyugalma, a kis méretű élettér nyugalma, a Duna parti kavics dobálások nyugalma elúszott, kinyílt egy csomó minden a számára, de ő mégis inkább úgy érezte, hogy valami bezáródott.  Persze ezt akkor így még nem tudta megfogalmazni. Azt meg még kevésbé tudta, hogy élete során ilyen érzése még számtalanszor lesz.

A következős változás, mely pozitív irányú volt, ötödikes korában, 11 évesen érte el. Érdekes tantárgyak kerültek az órarendjébe, és azzal párhuzamosan kedves tanárok jelentek meg körülötte. Történelem, földrajz, biológia, úgy érezte, szintet lép, és az írás-olvasás-számolás korszak lezáródásával egy új, sokkal érdekesebb szakasz kezdődik a tanulmányaiban. Megint javultak a jegyei, sok négyes-ötös díszítette a bizonyítványát, hármast talán nem is kapott, legalábbis egy darabig nem, a matekban pedig külön sikerei is voltak, szakkörre járt, amit nagyon élvezett, a TIT-s levelezős versenyen pedig többször is sikerült érdekes feladatokat megoldania, és azzal értékes pontokat gyűjtenie.  Ez a kicsit jobb szakasz 2-3 évig tartott, az általános iskola utolsó éveire viszont megtört megint, és a nyolcadikat csaknem egy komoly botránnyal fejezte be, annak ellenére, hogy addigra már felvették az egyik legjobb hírű budapesti gimnázium még híresebb matematika tagozatára. Ez utóbbi tényt sokan szép sikernek könyvelték el, és ő is szerencsésnek érezte magát, de sajnos ott először nem sikerült jól helytállnia. A napi 2 x csaknem egy óra buszozás az emelt óraszám mellett már eleve fárasztotta, de volt sok egyéb baj is, szétszórt lett nagyon, nem tudott eléggé figyelni, nem tudott jól bánni az idejével, lassan és nehezen haladt, a második év vége felé közeledve egy darabig két tárgyból is bukásra állt, de azon kívül is sok megalázó élmény érte. Az osztálytársai többsége ügyesebb volt nála, illetve – látszólag legalábbis – a nála kevésbé ügyesek sem viselődtek meg a kudarcaiktól annyira, mint ő, úgy érezte, hogy elég szerencsétlen a többiekhez képest. Az osztályában voltak nagyon okos hangadók, akikkel nem bírta a versenyt, bár igazából azt sem tudta, hogy akar-e egyáltalán versenyre kelni velük. Valahogy aztán ezen a gödrön is túl lett, a harmadik évben már elkezdtek javulni az osztályzatai, a negyedik év végén pedig, ha nem is kitűnőre, de legalább jelesre érettségizett, amelyet mindenképpen nagy fegyverténynek érzett.

Lehetne írni tovább a mesét, mert ezután is nagyon hullámzó évek következtek, de egyelőre nem teszem. Megpróbálom szemügyre venni inkább egy kicsit közelebbről ezt a szarvasgidát, aki kétség kívül szerencsés volt, mert mindent, amire a praktikus életben szüksége volt, megkapott, akinek a szülei sok szépet megmutattak meg az országából, akit az édesapja rengeteg gyönyörű kirándulásra vitt el, például végigjárta vele a Kék túrát kalandos, de egyben férfias élmények sokaságát szerezve meg neki, de aki akkor, és még sokkal később is, csak nagyon keveset fogott fel abból, hogy mi zajlik körülötte, és ez a tudatlanság nagyon megnehezítette az életét. Megpróbálom szemügyre venni kicsit ezt a szarvasgidát, aki mindig nagyon jól érezte magát az erdőben, sőt talán ott érezte magát a legjobban, és egy kicsit mindig fájt neki, amikor vissza kellett mennie a városába. Vasárnap reggel felült a buszra vagy a vonatra az édesapjával, estig túrázott vele, este jóleső fáradtsággal ismét buszra vagy vonatra szállt, és ez nagyon jó volt, de valami hiányzott mégis, és azt hiszem, hogy még most is hiányzik neki.  És emiatt állandóan arról beszél, de olyan nehezen értik meg őt a többiek. Azért, mert a többiek nem szarvasok, hanem emberek. Olyan emberek, akik nem értenek a szarvasok nyelvén, akik nem tudják milyen érzés száguldani a fák között a fényes hajnali ködben, nem tudják, milyen érzés felérni a bérctetőre, és lenézni a völgybe, és nem tudják, hogy attól a távlattól, amelyik ott feltárul, milyen érzés boldognak lenni. Pedig a többi emberben is ott van ez a vágy, a többi emberben is ott van a sudár, koronás, büszke tekintetű szarvasbika állása, járása, harca, de sokan, nagyon sokan lehazudják magukban ezeket a jellemzőiket, mert a világ nem díjazta őket, és nekik fontosabb volt a világ díja, mint az ő belső szépségük, és ez valahol nagyon szomorú.

Az a szarvasgida felnőtt, de szarvas lénye nagyon nehezen bontakozott ki, és csak nagyon fájdalmas élmények árán. Lehet erről sokat írni még, de lassan lejár az idő, és elfogy a papír is. A gida már nincs sehol, az az erős, szilaj állat, amelyről oly sok legenda szól, viszont még mindig felfedezésre vár benne. Valakinek fel kéne már fedeznie, legelőször talán pont saját magának, mert azzal nagyon megkönnyítené a többi felfedező dolgát is. Arra készül, hogy sokat fusson, hisz a sok futás megedzi nem csak testet, de  az elmét, a szívet, a lelket is, és különben is, egy szarvasnak lételeme a futás. Nem tudom, mi vár még rá, de azt tudom, hogy nem akar szégyenben maradni, és nem akar elgyengülve meghalni sem. Írjátok meg Ti a meséje végét, vagy legalább segítsetek neki, ha máshogy nem, hát azzal, hogy írtok magatokról. Nem arról a külső lényről, akit a körülményeitek  építettek Körétek, hanem arról az igaziról, aki a héjak vagy inkább a páncélok alatt lakozik. Ő érteni fogja ezt az egészet…