Merjük-e elhinni, hogy sokkal több van bennünk, mint amennyit eddig megértettünk és tudatosan megmutattunk magunkból? Merünk-e a sokkal többért engedelmesen végigmenni azon az úton, amelyet életünk eseményei tűznek ki számunkra? Merünk-e elindulni onnan, hogy annak a sokkal többnek a létét kimondjuk, utána pedig beleegyezünk az átalakulásunk, a kibontakozásunk életeseményeink által kijelölt hosszú és örömök mellett nehézségekben is bővelkedő folyamatába? Tekintünk-e úgy a nekünk adott időre, mint a történetünk lejátszódásának egyszeri, megismételhetetlen esélyére? Engedelmességünk terjed-e odáig, hogy annak a bennünk lakó, ma még rejtekben meghúzódó igazi lényünknek, aki fel akar nőni és ki akar nyílni, esélyt adunk, hogy a vágyai teljesüljenek? Nem annak a virtuális, mű énnek, akit ez a világ telepít ránk, hanem annak a belső, valódi énnek, akit ez a világ az általa ránk telepített mű énnel eddig agresszíven elnyomott. Merjük-e elhinni, hogy nem a minket kívülről ért hatások eredője a mi valódi énünk, merjük-e elhinni, hogy bizonyos kívülről ért hatásokra szükségünk volt a fejlődésünk érdekében, de soha nem voltunk, és soha nem is lettünk egyenlőek azoknak a külső hatásoknak az összegével? Ahogy mag és a magból sarjadó növény sem vált egyenlővé a növekedését lehetővé tevő tápanyaggal, vízzel és napfénnyel. A talaj, a víz, a napfény nem mondja a növénynek, hogy segítettem a növekedésedet, tehát te mostantól nem növény vagy, nem mondja a növénynek, hogy te tőlünk talajjá, vízzé és napfénnyé váltál. Csak az ember közege mondja azt, hogy segítettem Neked, mert megtanítottam Neked egy nyelvet, egy kultúrát, egy életmódot, egy vallást, egy mintát, tehát akkor te mostantól ezek együttese lettél, csak az ember közege mondja neveltjének, hogy te mostantól azzal a nyelvvel, azzal a kultúrával, azzal az életmóddal, azzal a vallással, azzal a mintával vagy egyenlő, amelyet én tanítottam neked, csak az ember közege mondja neveltjének, hogy én építelek fel téged, tehát a tulajdonommá válsz, csak az ember közege felejtkezik meg arról, hogy úgy tekintsen neveltjére, ahogy a talaj, a víz és a napfény tekint a növényre, örömmel, hogy növekedését előmozdíthatták, de közben azzal az alázatos tudással is, hogy neveltjük sokkal több mindazoknál a hatásoknál, amelyek őt általuk kívülről érték, hogy neveltjük egy önálló és szuverén lény végtelenül összetett és sokrétű belső létszerkezettel, amelynek ők nem megteremtői, csupán kibontakozásához járultak hozzá. Csak az ember közege várja el neveltjétől, hogy önálló, közegfüggetlen belső integritását kétségbe vonja, sőt arról lemondjon, és egy mások által meghatározott, számára létidegen működési mód rendszerét állítsa a helyébe. Csak az ember képes ilyen fokú agresszió okozására, és csak az ember képes az ilyen fokú agressziónak való behódolásra...