Te azt mondod, hogy vannak realitások, amelyeket nem figyelembe venni butaság, én azt mondom, hogy igen, de a valóság egy olyan szövet, amelynek sok rétege van, ezek a rétegek eltakarják egymást, viszont egyik réteghez érvén sem gondolhatjuk azt, hogy tovább haladni hasztalan, én inkább az egymást fedő, egymással akár ellentmondásban lévőnek látszó rétegek sorának megismerését jelentő útról való lemondást nevezném balgaságnak..

Te azt mondod, hogy vannak társadalmi és gazdasági folyamatok, amelyek csaknem annyira megkérdőjelezhetetlenek, mint a gravitáció, én azt mondom, hogy igen, de az ember lelke nem egy kődarab, legősibb, sőt talán egyetlen vágya a földtől való elszakadás, már akkor is az volt, amikor elsőként az állatok közül felegyenesedett, és ez a vágya nem fog elmúlni soha, ezzel a vágyával, s e vágyában rejlő erővel nem számot vetni pedig óriási potenciálok kiaknázásáról való lemondással egyenértékű.

Te azt mondod, hogy a fejlődésnek látszó társadalmi és a gazdasági folyamatokban az embernek pont ezek a vágyai tükröződnek, én azt mondom, hogy igen, de csak addig, amíg hisz magában, amíg hisz megvalósulása újabb és újabb dimenzióinak létezésében, amíg a fejlődése nyitott a gyökeresen új szempontokra, amíg fejlődését nem meglévő fogalmainak és eszközeinek zárt halmazán belül keresi, amíg mer hallgatni legbensőbb indíttatásaira is, mer belemenni az előtte elterülő ismeretlenbe is, fegyvertelenül akár, ha őrültségnek tűnik akkor is, mert nagyon jól érzi, hogy ha józan énje venné át az uralmat mindenütt, az egyenlő lenne önmaga - mint szellemi lény - tökéletes megsemmisülésével.

Te azt mondod, hogy vannak premisszák, amelyeket nem lehet megkérdőjelezni, én azt mondom, hogy az ember legalapvetőbb jellemzője, hogy korábban premisszának felfogott téziseit állandó megkérdőjelezi, ösztönös belső világából jövő impulzusainak hatására a külső világgal szembe fordul, e viselkedése pedig olyannyira jellemző rá, hogy az annak értelmére, illetve az annak ésszerűségére vonatkozó kérdés tulajdonképpen fel sem merülhetne, hiszen itt ezeknek a kérdéseknek semmi relevanciájuk sincs.

Te azt mondod, hogy nem lehet az árral szemben úszni, én azt mondom, hogy lazac leúszik a tengerig, de aztán megfordul, hogy a víz sodrával szemben ismét eljusson élete forráshoz, hogy ott meghaljon, és halálából új élet szülessen. Az árral szemben történő úszás nem lenne helyénvaló élete első felében, de aztán ez a helyzet megváltozik, mert élete második felében éppen az árral való úszás lenne létidegen tőle. Vagyis sem az árral való, sem az árral szemben való úszás nem olyan dolog, amelynek a jóságát önmagában meg lehetne ítélni, vagy akárcsak lenne értelme beszélni róla. Nézd a lazacot, mely ismét és ismét is nekirugaszkodik a legnagyobb zubogók és vízesések falának is, hogy feljusson oda, ahová természete hívja. Gondolod, hogy nekünk nem kéne hasonló engedelmességgel követni belső ösztönünket, a szívünk legmélyén felcsendülő hívó szózatot?