A Föld globális természeti egyensúlyainak borulásait a világ egészével való kapcsolataink torzulásai okozzák, melyekről mindnyájan tehetünk. Civilizációnk meghatározó törekvése volt a kutatás és a fejlesztés a rendelkezésre álló potenciálok mind hatékonyabb kiaknázása érdekében, miközben nem nagyon jutott figyelem arra a körülményre, hogy eljárásunk következtében sérülések érhetik az embert és sérülések érhetik az ember természeti környezetét is, és hogy ezek a sérülések milyen negatív visszacsatolásokat indíthatnak el. A következmény egy olyan egyre kritikusabbá váló helyzet lett, amelyben a kockázatok növekednek, miközben az ember egyre tehetetlenebbül áll velük szemben, mert mindnyájan egy rosszul súlyozott arányrendszert tanultunk el, és alkalmaztunk, most pedig nagyon kevés hajlandóságot mutatunk arra, hogy ezzel a ténnyel szembenézzünk. A klímaválságra például, akárcsak az összes többi globális fenygetettségre, csupán egy megoldás képzelhető el, mindnyájunk vagy legalább sokunk tudati változása, amely majd vissza fog tükröződni a politika és a gazdaság, azokon keresztül pedig az éghajlat újra kialakuló egyensúlyaiban is. A politika és a gazdaság nem tőlünk független rendszerek, mi rakjuk össze azokat életvitelünk apró-pici napi döntéseiből, és pontosan azt fogják visszatükrözni, amit mi gondolunk, és amit mi cselekszünk. Ha fenntartjuk magunkban az eltanult rossz szemléletet, és továbbra is erőforrásaink mind mohóbb kihasználására fogunk fókuszálni, akkor a politikánkban és a gazdaságunkban is folytatódni fog a rablógazdálkodás, és akkor a veszélyek nem csökkenni, hanem növekedni fognak. De ha sokan a saját kis napi szintünkön, sok gyakorlással megtanuljuk az arányos, alázatos jó kapcsolatot a létünkkel, saját létünk egészével, ha nem csupán könnyen mobilizálható adottságaink, előnyös tulajdonságaink kiaknázása, hanem személyiségünk egészének kibontakoztatása lesz a célunk, akkor az így elért személyes kiegyensúlyozódások tovább fognak sugározni a különböző társadalmi léptékű döntéshozó mechanizmusokba, és azokon keresztül egyensúlyokat fognak teremteni a közösségeinkben épp úgy, mint a természeti környezetünk különböző szféráiban...
Az ember akkor vesztette el a lettel valo jo kapcsolatat, amikor a resz az egesznel fontosabba valt a szamara. Amikor mar nem egesz szellemi valojat akarkta kibontakoztatni, hanem csak azt a reszet, amely kenyelmet es biztonsagot nyujtott neki. Amikor celja tobbe mar nem integrans szemelyisegenek felnevelese, hanem azoknak a kepessegeinek a kiaknazasa lett, amelyekkel bizonyos konnyiteseket tudott szerezni maganak. A nyugati civilizaciot athatja az utobbi torekves mikozben az elsotol olyan messze tavolodott, hogy azt mar ertelmezni se tudja. Ebben a ficamban elunk sokad iziglen, es ezert nem ertunk semmit abbol, ami tortenik, illetve meg abbol se, amit mi magunk csinalunk. Ha erteni akarjuk, akkor ujra az egeszet kell a legfontosabba tennunk. Belso vilagunk egyetlen teruletet sem minosithetjuk le, mindenhova ugyanakkora figyelmet kell szentelnunk, meg akkor is ha az nehez lesz, hiszen a kulonbozo teruletek kozott nagy feszultsegek is tamadnak olykor. Csak akkor tudunk nem a nyugati kultura, hanem az emberiseg hasznos tagjaiva valni, ha ez az egeszre valo torekves ismet letelemunkke tud valni, ha nem csak zsebkendonyi teruletekre helyezunk hangsulyokat, ha szeles, tavlatos tengereken hajozunk es kozben rengeteg szigeten kikotunk. Vagy legalabb az utunkba kerulokon...
