A tegnapi csata eredménye, hogy Magyarország nem lesz bevándorlóország, összegezte legújabb Facebook-videójában Orbán Viktor a magyar kormány csütörtöki teljesítményét az EU-csúcson.
„Most reggel négy óra negyven-egynéhány perc van" – kezdi a kókadt tekintetű miniszterelnök, majd elmondja, hosszú órákon át vitatkoztak, de fáradtság mellett elégedettséget is érez, mert a visegrádi négyek „nagy győzelmet arattak". A zárónyilatkozat szövegébe ugyanis bekerült, hogy a a menekülttáborokból senkit sem lehet erőszakkal áthelyezni másik országba, az adott országok visszautasíthatják a menekültek befogadását... (Index)
A tévedés abban áll, hogy győzelemről - annak ellenére, hogy a legtöbb európai vezető politikus valóban arról beszél - szó sincs. A rohadt nagy átverés ugyanis ott van, hogy a menekült kérdésen Európa csak veszíteni tud, és természetesen veszíteni is fog. A kérdés az, hogy mennyit. Mert a nagy arcát előbb-utóbb mindenképpen, de mi mást még azon kívül? Illetve úgy is feltehetném a kérdést, hogy milyen módon fog bekövetkezni az arcvesztése...
Európában jó élni, ergo mindenki idevágyik, de legalábbis sokan. Viszont ha sokan idejönnek, akkor Európában nem lesz jó élni, vagyis inkább ne jöjjön senki, illetve legfeljebb páran jöjjenek. Szóljon aki, nem így látja! Tessék? Nem hallom... Jó, páran szóltak, de azért nem tört ki hangorkán. Ne ebből nem fogunk megélni, hiába mutogatunk a politikusainkra, hogy bénák, mert az ő bénaságuk nem más mint a mi bénaságunk demokrácia adta és a törvényes keretek közti leképződése. Ha senkinek se tetszene az, amit a politikusaink csinálnak, akkor nem csinálnák, csak azért tudják tenni, mert tetszik nekünk, lényegében mi kérjük őket arra, hogy ezt csinálják.
Na, hát, ez az ami nem győzelem, semmi köze sincs hozzá. Mint ahogy nem győzelem a modernizáció sem, amíg nem tudjuk elérni, hogy a mellékhatásai ne tegyék már középtávon is lakhatatlanná a Föld nevű bolygót. Nincs itt semmiféle győzelem, egy rohadt nagy benézés van, meg egy rohadt nagy beégés, hogy az ember majd legyőzi a természetet, például az emberi természetet (amiről manapság divatos azt állítani, hogy nem is létezik), utána pedig csodálkozik azon, hogy az eperfagyi visszanyal. Ha egy kicsit kimozdulnánk azokból a beidegződésekből, amelyeket a környezetünk kondicionált belénk, akkor ez a visszanyalás teljesen világosan látszana. A baj csak az, hogy azokból a rossz beidegződésekből semmi kedvünk sincs kimozdulni, ugyanis nagyon jól érezzük magunkat bennük. Ugyanolyan jól, mint amilyen jól elvagyunk Európában, miközben a menekültek ezrei hallnak bele a tengerbe. Melyiknek tudnál a szemébe nézni?
A győztesek nem azok, akik ülnek a lakásukban, mint most én, és élvezik a készen kapott vagy legalábbis megvásárolható kényelmet, és akiknek a vezetői azzal büszkélkednek, hogy hajnalig tartó munkával ismét sikerült kitalálniuk a nagy semmit. A győztesek azok, akik keresztül verekedik magukat a tengereken, a szárazföldeken, de leginkább saját nyomorúságos életük minden drámai helyzetén, vagyis olyan elképesztő szenvedéseken, amelyeknek a tizedéről sincs fogalmunk nekünk, na, ők tényleg győztesek! Ők megérdemlik, hogy egyszer eljussanak Európába, mert mi csak a vesztesek vagyunk, akik egyre kevésbé érdemeljük meg, hogy már régóta itt lakunk. Egyébként nem most lettünk vesztesek, már réges-rég megbuktunk, csak most már egyre nehezebb takargatni ezt a tényt, lassan ki fognak derülni olyan dolgok, amelyekről nagyon szeretnénk, ha nem derülnének ki soha. Például az, hogy talán már eddig se így kellett volna élni, hanem egész máshogyan. Ha valami, akkor az ilyen gondolatok rettenetesen nagy zavarba tudnak hozni minket. Illetve tudnának, ha adnánk teret nekik. "Még szerencse", hogy nem adunk!
