Az a jó érzés, hogy éjszaka van, béke, és lehet gondtalanul beszélgetni vagy pihenni egy küzdelmes hét után, már nem lesz soha: az az éj már vissza se jő soha többé... Egyébként régen sem volt igaz, csak vetítettem magamnak egy kis illúziót, hogy kitakarjam azt, aminek az elviselésére akkor még nem voltam felkészülve. Akkor még így beszéltem: angyal kísér, kezében kard van, mögöttem jár, vigyáz rám, s megvéd, ha kell, a bajban. Feszültség vibrál körülöttünk és bennünk, és ha nem is ropognak a fegyverek, azért lehet érezni, hogy valami nagyon nehéz készül - még csönd van, csönd, de már a vihar lehell - és én, személy szerint, nem nagyon bízom abban, hogy azt a nagyon nehezet el fogjuk tudni kerülni. Ó, régimódi börtönök nyugalma, és régimódi szenvedés, halál, költőhalál, fennkölt és hősi kép, tagolt beszéd, mely hallgatót talál, - mily messzi már! Azt hiszem, meg kell tanulnom együtt élni a haraggal, a félelemmel, és a tehetetlenséggel. Felnőttem - mint észrevétlenül álomba hull az ember, úgy hull az ifjukorból a férfikorba át, már múltja van - a védelmező héjak lepattantak rólam, egyre jobban megérint a valóság, egyre jobban belém marnak a felismeréseim: hol azelőtt az angyal állt a karddal, talán most senki sincs. Viszont közben eltölt valamiféle nyugalom is, a folytonos veszélyben, bajban élő vad férfiak fegyvert s hatalmat érő nyugalma, hiszen azt, ami most van, már sokkal inkább hívják életnek, mint azt a rengeteg tettetést, amely előtte volt, és amelyeket segítségül híva oly sokszor igyekeztem elmenekülni a nagyobb kihívások elől. Felnőttem, megértettem pár dolgot, és már van pár ember körülöttem, akiknek a szemébe nézve ki tudom mondani, hogy megjártam érted én a lélek hosszát. Ebben az értésben olyan feladatokat is el tudok majd végezni, amelyek korábban kifogtak volna rajtam: bíbor parázson, ha kell zuhanó lángok közt varázslom majd át magam, de mégis visszatérek... Hálásnak kell lennünk a nehezedő próbatételekért, ez annak a jele, hogy a világrend már nagyobb bizalommal van irántunk, nagyobb terhet is mer tenni a vállunkra. Ha ő ezt meg meri tenni velünk, nekünk sem kell megijednünk attól, ami ránk vár! Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp, de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, csecsszopók, akikben megnő az értelem, világít bennük, őrzik... Fogadjuk el a próbatételeket bátran, mint életünk természetes velejáróit, hiszen nem azért jöttünk a Földre, hogy a saját kényelmünkre töltsünk el itt valamennyi időt, hanem azért, hogy élethelyzeteinkből folyamatosan tanulva, folyamatosan változva a világ szellemi fejlődésének részévé váljunk, melyet a végső kibontakozás reménye éltet. Ó, tarts ki addig, lélek, védekezz!

(Figyelem, a bejegyzés szövege nyomokban Radnóti verssorokat tartalmaz!)