Ha a demisztifikálás azt jelenti, hogy az emberből ki kell hazudni a titkot, akkor én inkább misztikus szeretnék lenni. Már nagyon régóta az zavar a legjobban, hogy a felső három centis rétegen kívül senki sem hajlandó barmit is tudomásul venni belőlünk. Ami az aktuális elméleteinkkel megragadható az emberből, az jöhet, ami viszont túl van a képleteinkkel leírhatón, azt el kell felejteni lehetőleg most rögtön, mert az lila köd. Így nézünk egymásra, így nézünk magunkra, ezzel a szemlelettel éljük az életünket, és pont ennek a szemléletünknek köszönhető a nagy technikai fejlettségünk mellet az, hogy a nagy technikai fejlődésünk egy rohadt nagy lufinál képtelen előrébb avanzsálni. Azért, mert az olyan ember, aki magából és a másik emberből is csak a felső három centit képes meglátni, pontosan ezt érdemli. És ezt mi kezdtük, illetve mi emeltük magas piedesztálra itt, Európában, ezt senki nem csinálta illetve csinálja nálunk hatékonyabban, sőt még csak meg sem közelítette, illetve közelíti más. A hajlam valószínűleg mar régen lappangott bennünk, de jó ötszáz éve eljutottunk oda, ahol az úgynevezett barbárok népesítették be az erdőket, akikből szintén a felső három centit vettük észre, pl abból, ahogy éltek, csak azt, hogy milyen "elmaradottak" az eszközeik, miközben ezer más dolgot, amelyben jóval előrébb jártak nálunk, körülbelül leszartunk. Ha nem így jártunk volna el ötszáz éven keresztül, akkor lehetett volna egy sokkal harmonikusabb, sokkal kiegyensúlyozottabb, sokkal kevesebb kockázattal terhelt és sokkal kevesebb véráldozatot követelő valódi és hosszú távon is megalapozott fejlődés, amire lehetnénk büszkék, és lehetne most egy olyan világrend, amelyben az embernek lenne köze magához, saját maga egészéhez, és nem az lenne a legnagyobb veszély, hogy minden létező síkon elszakad a saját legelemibb realitásaitól is, főleg, ha még azt is állítja, hogy legelemibb emberi realitások tulajdonképpen nem is léteznek...

Amiben demisztifikálok talán, illetve lehet mondani, hogy valami demisztifikálásszerű van mögötte, az a szimbólumok szerepének tisztázására vonatkozó vágyam. Azt a borulást szeretném tisztázni, amelyről már ezerszer leveleztünk, a forma és a tartalom felcserélődésére gondolok. Mert a szimbólum nem hordozza, hanem bemutatja a formát. Ahogy a nyelv sem felépíti, hanem kifejezi az embert, legutóbb pár napja írtam le ezt. Egyébként ennek a zavarnak pont a demisztifikálás az oka. Nem hiszem el a titkot, de azért vagyok rá, aminek egyenes következménye, hogy a vágyam rátelepszik a szimbólumaimra, amelyek persze, hogy nem képesek tartalommá válni. Vagyis úgy tűnik, mintha a forma kiüresedne, pedig erről szó sincs, az ember üresedett ki azáltal, hogy nem hajlandó tudomást venni saját gazdagságáról, nem a forma, amelyről már régen is mindenki tudta nagyon jól, hogy üres, de az akkor mégsem zavart senkit, hiszen senki sem várt tőle mást. Mindenki tudta róla, hogy vetület, kifejeződés, kép, amely nem tartalom, csak közvetíti tartalmat. Most ezt nem tudja senki. És azért beszél hülyeségeket, és azért épít gyönyörű kártyavárakat...