Nem tudom, miért vagyunk annyira hiszékenyek. Az amerikai és a kanadai emberek nem értik, miért harcolnak ellenük idegenek, mért vezettek néhány repülőgépet New York kellős közepébe a világ másik részéről. Milyen rossz emberek ezek, hajtogatják. Az amerikaiak, bár ők adják el a legtöbb fegyvert, mégis úgy lépnek a háborúba, hogy megígérik, az ő katonáik közül senki sem fog meghalni. Most meg már a technológia segítségével, drónokkal, akár Washingtonból is tudnak embert ölni. Nem is kell ott lenni a helyszínen. Hát hol itt a bátorság? Sehol. Arra viszont, hogy valaki felrobbantsa magát úgy, hogy az ellensége felfigyeljen rá, gondosan fel kell készülni. Ehhez aztán kell bátorság. De tisztelik az amerikaik azokat, akik ilyen bátrak? Nem. Valami egészen értelmetlen sztorit próbálnak beadni róluk, hogy ezek megőrültek, meg rossz emberek.... Ha valaki dinamitot aggat a testére, és felrobbantja magát valahol, az ellenséges terület kellős közepén, annak kell, hogy legyen valami nagyon komoly oka. Én egyszer nagyon belegondoltam abba, miért bántjuk egymást. Belegondoltam, miért bántanék én valakit, aki nem is bántott engem. Arra jutottam, hogy előbb valakinek biztosan bántania kellett engem, vagy valakit, akit szerettem, ahhoz, hogy bántani akarjak mást. Amikor ez megtörténik, az emberben bosszúvágy ébred. Meg akarja bosszulni azt a fájdalmat, amit neki okoztak, vagy valakinek, akit szeretett. A bosszút főleg az indítja el, hogy nem csak bántották, hanem tehetetlenné tették és megszégyenítették... Számomra nyilvánvaló, hogy azok, akik megölik magukat csak azért, hogy kárt okozzanak valakinek, egészen biztosan megszégyenítve érzik magukat. Inkább meghalnak, mint hogy szégyenben éljenek. Hát olyan nehéz ezt megérteni? De ez olyan rettenetes, hogy itt megáll az ész. Senki nem akar erről tudni. Pedig még a médiában is lehetett látni azokat a képeket, amelyek például az Abu Gharib börtönben elkövetett szörnyűségekről készültek. Az amerikaiak rengeteg iraki férfit megkínoztak és megszégyenítettek. Olyanokat, akiknek vallásuk szerint nem szabad meztelenül mutatkozniuk nők előtt, levetkőztettek, és nőkkel kínoztattak meg. Most pedig meg vannak lepve, hogy azok az emberek, akik szolidaritást éreznek egymással, bántani akarják a nagy Góliátot, aki megszégyenítette őket. A probléma itt az, hogy tudomást sem akarunk venni erről... (Feldmár András)

Egy üvegfal mögött élünk, amely teljesen elzár minket a valóság, a lét egészének bizonyos területeitől. Ez az üvegfal a tudatunkban van, amellyel szortírozzuk az élményeinket, bizonyosakat kellemesnek, másokat kellemetlennek tartunk, a kellemesekre törekszünk, a kellemetlenektől igyekszünk megszabadulni. Ez egy teljesen létidegen és nyilvánvalóan tarthatatlan stratégia, viszont a civilizációnk, amelynek például a fent részletezett állatságainkat is köszönhetjük, pont erre a stratégiára épül. Az igazi kérdés nem az, hogy valami kellemes-e vagy sem, a kérdés az, hogy egy adott dolog hogyan viszonylik ahhoz a fejlődési, kibontakozási, érési folyamathoz, amelynek az alanya az ember egésze. Az ember EGÉSZE, vagyis nem csak az, amit mostani optikáinkkal látunk, mostani tudásinkkal tudunk, mostani szemléleteinkkel gondolunk és vetítünk róla. Meg nem csak az, amit most kényeztetünk belőle. Egyszer ezt majd meg fogjuk érteni... (Például az édesapám értette. Nem tudta egész pontosan kimondani, mert megbetegedett a környezete ellenállásától, de azért értette.)