Olvastam egy cikket, mely a társadalmi igazságosság hiányából fakadó veszélyekkel foglalkozik, illetve azzal, hogy lassan ideje lenne akár a hatékonyságot is beáldozni azért, hogy a robbanással fenyegető vagyoni különbségek ne fokozódjanak tovább. A gondolat szép, de elég elméleti, mert per pillanat senki nem tudja megmondani, hogy egy ilyen szabályozás bevezetéséhez hogyan kéne nekilátni. Én azt gondolom, hogy az embernek egészen más dolga is van, mint hogy nyilvánvaló fikciókon gondolkodjék, vagyis ez a kérdés nálam több figyelmet egyelőre nem érdemel. A pártállam idején abban reménykedtünk, hogy majd az állam gondoskodik rólunk, most ugyanezzel a beidegződéssel fordulunk az okos közgazdászaink meg a politikusaink felé, hogy ők majd megoldják, mert nekik van hatalmuk meg tudásuk hozzá, aztán ha kudarcot vallanak mégis, legfeljebb csalódunk bennük. Amitől igazán meg kéne szabadulni, az a csodavárásnak ez a szemlélete, a másokra tekingetés, meg a másik szapulása, ha nem a kedvünkre tesz, mert ebből nem fog kijönni körülbelül semmi se. Annak van hatalma, aki mer hinni magában. Pont. Ha rendszerváltás volt, akkor legyen rendszerváltás a szemléleteink terén is, mert ott mintha egy kicsit elmaradásban lennénk. Egyszer majd vége lesz az életünknek, és akkor majd meg fogják kérdezni tőlünk, hogy mit tettünk, és akkor majd nagyon kevés lesz azt válaszolni, hogy írtam egy csomó okos cikket arról, hogy mások mit csinálnak rosszul. Jó, tudom, hogy ez így egy kicsit sarkos, ha lenne türelmem, árnyaltabban is meg tudnám fogalmazni, de nincs, mert egyelőre még én sem vagyok saját megvalósulásom csúcsán, majd ha odajutok, át fogom írni ezt a bejegyzést is. Látni kell az összefüggéseket, beszélni kell róluk, de azt is látni kell, hogy az ilyen beszédeknek mekkora a súlyuk, és mi mindenről terelik el a figyelmet, ha érdemtelenül nagy súlyt kapnak. Van erre egy nagyon jó mondás a Bibliában: a császárnak, ami a császáré, az Istennek, ami az Istené. Néha úgy érzem, hogy ebben még elég kezdők vagyunk...
Mit mond Plütarkhosz? Amit az ember belül megküzd, az megváltoztatja a világot kívül. Amit az ember belül megküzd, attól növekedni fog ő maga, és növekedni fog a társadalmi igazságosság is, miközben attól, amit az ember belül nem küzd meg, nem fog növekedni semmi és senki! Adókulcsok korrekcióját emlegetni nem küzdelem belül, nem szellemi lényhez méltó tett, mert aki ezt teszi, nem változik a tettétől egy vonásnyit se, és ha ő nem változik, akkor nyilván a világ sem fog változni tőle. A probléma nem az adókulcsokkal van, a probléma az emberrel van, aki lassan tényleg csak az adókulcsaiban bízik, és meg sem fordul a fejében, hogy mi minden eszköze lehetne még, ha nem hinné hogy nincs más a számára... Hol vagyunk hinni, menni, küzdeni akaró férfiak, akik merjük nem külső diktátumokból, hanem saját személyes belső valóságunkból felépíteni magunkat? És hol vagytok tisztalelkű mennyei szépséget sugárzó nők, akik az ilyen férfiak mellé nagy örömmel és nagy szeretettel odaálltok? Hol vagyunk azok, akik számára a politika nem külső lehetetlenségek, hanem belső lehetőségek útjának végigjárását jelenti, annak az élethelyzeteinkbe sürített önismereti iskolának az elvégzését, amely a lét egészével való személyes kapcsolatra tenne alkalmassá minket? Hol vagyunk lovagok és királylányok, mesék és aranykorok érett és integráns személyiségei? Akik akkor és ott hatottak, de tudnánk hatni itt és most is, ha mernénk komolyan venni azt a rengeteg potenciált, amelyet magunkban hordozunk, és amelyből csak morzsákat valósítottunk meg eddigi életünk során?
