Egy éve nagyon megfogott Joseph Cambell Az ezerarcú hús című könyve, amely az én szememben a rengeteg mitológikus hagyomány eddig megírt egyik legátfogóbb és legértelmesebb szintézise, ez a könyv remekül összefoglalja azokat a látszólag nagyon különböző külső szimbólumokat használó, de valójában ugyanarról szóló belső utakat, amelyek mentén az ember a történelem során útnak indult a saját belvilágával való kapcsolata megtermtése érdekében. Azokat az utakat, amelyek most se kép, se hang neki. Azok a jelenségek, amelyeket megfigyelünk, és amelyekről Te is írsz, idemennek vissza. Hogy a világot logikával, vagyis az emberi szellemi potenciálok halmazának talán legkevésbé nemes elemével próbáljuk felépíteni, miközben minden olyan utat, amely valóban vezetne valahova, szisztematikusan nem létezőnek tekintünk, sőt kiáltunk ki jó hangosan, hogy más is annak tekintse. Ennek a szemléletnek a külső jegyei már akkor látszottak, amikor felsőbbrendűségünk rettenetes tudatában partra szálltunk a különböző kontinenseken, és ott szépen lemészároltuk azt a bennszülött lakosságot, akiktől most tanulhatnánk nem kevés dolgot, ha még élnének. És aztán ez folytatódott és teljesedett ki az ipari forradalomban, a felvilágosodásban, a rettenetes, soha korábban nem látott méretű két vérfürdőt produkáló xx. század borzalmaibam, és most abban a tőkéletes reménytelenségben, amelyben elkezdjük ezt az új évszázadot, amikor néha azt érzem, hogy az iskolai lövöldözők meg az isis-es katonák képviselik a becsületet, mert az igaz, hogy nem tudnak mit kezdeni vele, de ők legalább szembe mernek nézni a helyzettel, miközben a nagy többség még arra sem képes, csak ringatja magát a különböző bódultságaiban, és ezért aztán fogalma sincs, hogy mitől esnek szét a dolgok, hát én megmondom, tőle.