Mindenki menekül az elől az engedelmes szolgálat elől, amelyet az ő saját személyes léte várna tőle. Menekül be azok közé a sablonok, működési módok közé, amelyeket a környezetünk termelt ki, menekül, hogy valódi önmaga helyett a rendszer egy alkotórészévé váljék, mert az könnyebb, kevesebb konfliktussal jár, kevésbé markol belénk, kevesebb átalakulással vagyis kevesebb áldozattal jár. És akkor csodálkozunk, hogy alig élünk?! Ha a nap 24 órájában lenne 3 perc, amikor legalább a menekülésünknek világosan a tudatában lennénk, akkor az már nagyszerű lenne, mert akkor már elkezdődhetne a gyógyulás bennünk! De általában nincs...
Persze ez nem nagyon látszik, hiszen az összes tudományunk, az egész kultúránk, minden szemléletünk, világnézetünk úgy van összerakva, hogy ezeket a dolgokat elfedjék. Nagyon jól működik a parasztvakítás! És persze az értelmiségiek elvakítása is. A környezetünk ugyanis ellenérdekelt abban, amiben mi érdekeltek vagyunk. És amikor az ember - úgy értem, a tudatalattija - ezt érzékeli, akkor először is sírógörcsöt kap, másodszor pedig megpróbálja valahogy lereagálni a bajt! Például vigaszt keres egy szakmai karrierben, ahol egyetlen létdimenziója kibontakozhat, miközben másik húsz meg se rebben, vagy elkezdi visszaépíteni magát egy autoimmun betegség formájában, vagy fog egy géppisztolyt és néhány gránátot, és szétlövi, meg felrobbantja az iskoláját. Vagy van még pár lehetőség, egyik borzalmasabb, mint a másik, de egy dolog közös bennük: mindegyik pusztítás...
Ha ezeket az összefüggéseket, mondhatjuk úgy is, hogy saját összefüggéseinket nem tárjuk fel, tökéletesen idegenek leszünk itt a Földön, olyanok leszünk, mintha nem is itt születtünk volna, mintha nem is innen nőttünk volna ki. Létrehoztunk egy olyan rendszert, amely átmenetileg könnyebb életkörülményeket biztosít számunkra, de nem vetettünk számot azzal, hogy ez a rendszer miből táplálkozik, hogy a könnyítésekért, saját belső integritásunk feladásával fizetünk, és ez a figyelmetlenség meg fogja bosszulni magát. Szolgái leszünk annak, aminek minket kéne szolgálnia, a civilizációnk vívmányai fognak felemészteni minket, mindent, ami valaha a miénk volt, el fognak venni tőlünk, mindent, ami most még egy picit emberi realitásokhoz, a hús-vér valósághoz, saját magunk belső szellemi egységéhez, ki fognak ölni belőlünk. Ha nem kezdünk el most jóba lenni magunkkal, azok lenni, akik valójában vagyunk, akkor holnap már nem leszünk rá képesek. A szürke kis eminanciások belénk nyomnak még pár adag kábítást, még néhány dózis tökéletesen terméketlen világmegváltó elméletet, és azzal el fog veszni az emberi életünk, emberi létünk utolsó esélye is. Mert az ember kívülről rátestált tanokból, elvekből, gyakorlatokból, vagyis abból, ami nem ő, nem az övé, amit nem ő járt végig, amit nem ő tapasztalt meg, az ember az ő saját és szellemi léte minden területére egyformán kiterjedő belső fejlődése nélkül nem képes élni. Képtelen megfutni azt a pályát, amelyikért csillag lett, csak vegetálni tud, mint egy baktérium egy nyirkos barlang sötét vizében. Az ember saját valóságának kibontakoztatása nélkül csak összeroppanni, leépülni, meghalni tud, elpusztulni egy olyan tompa, fénytelen világban, amelyet ő sötétített el, mert a világosság saját belső fényére emlékeztette volna, arra a fényre, amelyért nem mert, és nem mer most se mélyre szállni...
