Nem igazán jó a viszonyunk azokhoz a fogalmi struktúrákhoz, amelyekkel kifejezzük magunkat. Csábítóak azok a leegyszerűsítések, amelyek például a különböző pártpreferenciákban tükröződnek vissza, de egy ponton mindegyik sántít, hiszen az ember maga is egy sokkal összetettebb lény, mint akit az ilyen leegyszerűsítései be tudnak mutatni belőle. Magunkat redukáljuk le tehát ilyenkor egy véleményre, amelynek megvan az az előnye, hogy ad némi biztonságérzetet, de ugyanakkor megvan az a borzalmas hátránya, hogy kiemel minket egy olyan feszültségekkel is teli, de inspiráló sok rétegű, gazdag összetettségű szellemi térből, kohóból, amelyben "égve" sokkal többet is megérthetnénk magunkból és a világból. Én a magam részéről óva intenék mndenkit attól, hogy túlzottan formalizáljon, iiletve a formalizmusok sekély világába meneküljön el sokkal mélyebb tartalmi gazdagságok elől. Jól struktúrált modern világunk egy bizonyos értelemben nagyon fejlett, de közben óriási egyensúlyvesztésekkel küszködik, amely miatt a fenntarthatóságával kapcsolatban nagyon nagy kérdések merülnek fel, és amely kérdéseket csak azért nem veszünk komolyabban, mert kicsi gyermekkorunk óta nevelték belénk e kérdések komolyan vételének szükségtelenségét. Ha valaki jót akar tenni tényleg, akkor először is azt vizsgálja meg, hogy nem egy zárt körben mozog-e, nem csak egy óriási ellentmondásokkal terhelt rendszer vele szemben támasztott igényeit szolgálja-e ki valahogyan. Ugyanis elég nagy az esélye, hogy de, és teljesen függetlenül attól, hogy az illető liberális beállítottságú vagy sem. Ha valaki tényleg jót akar tenni, akkor előbb-utóbb meg kell haladnia azt a fogalmi rendszert, amely most az otthona, és el kell mennie világgá, pont úgy, ahogy a népmesék szegény legényeinek. El kell mennie sárkányt ölni, meg kívánnia kell az aranyhaltól, meg öreganyámnak kell szólítania a boszorkányt. Meg még egy csomó egyéb csodás dolgot kell csinálnia, mielőtt visszatérhet, és övé lehet a királyság fele vagy az egésze, a királylányról nem is beszélve...
