Minden lélek egy elképesztő összetettség, egy végtelen gazdagság. És mégis mindenki le akarja egyszerűsíteni ezt az összetettséget, megfoghatóvá, lehatárolhatóvá akarja tenni, képzeteket alkot magáról, melyeket igyekszik valamilyen fogalmi rendben elhelyezni, ilyen-olyan fixnek képzelt pontokat keres, hogy azokhoz képest valami biztosnak tűnőt mondjon magáról, mert mindenki fél, sőt retteg az a határtalanság és az a folyamatos változás lenni, aki ő valójában, fél átélni saját lénye gazdagságát, fél belakni a dimenzióknak azt a sokaságát, amelyben és amelyért született, és inkább lefuttat magán néhány ilyen vagy olyan szerepet, és jó ha néhányan eljutnak odáig, hogy a saját létükre vonatkozó kérdéseket akárcsak feltegyék. Úgy száguldunk végig az életünkön, hogy az igazi kérdések el sem hangzanak, fel sem merülnek, saját személyiségünk csodája, növekedése, kibontakozása pedig úgy, ahogy van, elfelejtődik, elsikkad a nagy kapkodásban.

Felszedünk a környezetünkből egy csomó működési módot, viselkedést, de meg sem fordul a fejünkben, hogy azok egy részét a lelkünk egyáltalán nem akarja, sőt szenved tőlük. Egyszerűen nem merünk kiállni magunkért, az igazi vágyainkért, azért, amit a szívünk legmélye rejt, sőt, már azt sem tudjuk, hogy mit szeretnénk annyira, mert a saját lelkünkkel, ha valaha volt is valamennyi figyelmünk rá, a sok külsőség másolása közben a kapcsolatot teljesen elvesztettük. Így nem lehet élni, máshogy kell élni: lélekbarát módon, magunkra figyelve kell élni, az önazonosság követelményét szem előtt tartva, illetve a saját létünk egészére való törekvésben...

Mi értékesebb? Valamilyen csoportdinamika (életmód, világnézet, ideológia, kultúra, vallás) normarendszere szerint jól teljesíteni, és utána a sikerben megnyugodva ringatózni egy biztonságosnak tűnő leszűkítés öbölvizén, vagy tapasztalatokra vágyó személyiségünk indíttatásainak engedelmeskedve bátran vitorlát bontani, kihajózni saját létünk állandóan szeles, állandóan hullámzó tengerére, a mi személyes valóságunk és a különböző rajtunk kívül álló elvek és gyakorlatok ütközéseinek viharzónáiba, ott felnevelődni, önazonossá válni, és adni a világnak azt az egyszeri és megismételhetetlen lényt, aki előttünk még nem volt egyszer se, és utánunk se lesz soha?

A legnagyobb kísértés az, hogy valódi létfeladataink helyett olyan ál-feladatokkal való foglalkozásba öljük energiáinkat, amely munkavégzések hamarabb eredményeznek ego simogató kimeneteleket, sőt még magyarázzuk is valamilyen tetszetős szózattal, hogy mért járunk el így, vagyis az első önbecsapását egy másodikkal takarjuk be, illetve öltöztessük fel díszbe. Azért olyan nagy a kísértés, mert ezen a téren mindannyian egészen fantasztikus "tehetséggel" rendelkezünk.

A flow-t az én olvasatomban egyébként nem Csíkszentmihályi Mihály találta ki, az nála ugyanolyan plagizálás, mint egy csomó minden az én írásaimban is például. Van valami félelmetesen visszataszító abban, amikor a fehér ember lerohan egy kultúrát, és utána Feltalálom a spanyol viaszt címmel best-sellert ír egy olyan dologról, amelyet abban a kultúrában mindenki és sok évszázadon át nálunk legalább egy nagyságrenddel jobban értett és azt ösztönösen gyakorolta is. Ez egy olyan motívum az írásomban, amellyel magam sem tudok mit kezdeni. De hát az ember nem egy befejezett lény, tehát ne is próbáljon úgy nézni magára, mintha minden rendben lenne vele...

Napjában többször, akár óránként is felteheted magadnak a kérdést, hogy saját léted kibontakozásának folyóján a főárammal mozogsz-e, hogy elmozdulásod által alázattal és tudatosan is szolgálod-e a neveddel jelzett határtalan személyes valóság növekedését. Ez az egyetlen abszolút kritérium ugyanis, ha felnőtt ember vagy, nem állíthatsz más követelményt az első helyre, vagy úgy is mondhatnám, nem bújhatsz el e kritérium követelménye elől olyan védőernyők alá, amelyet - farizeus módjára - külső normáknak való megfelelésből húztál fel magadnak. Ennek az egynek kell alárendelned minden idegen, a különböző rendszerek által kívülről Hozzád jövő viszonyítást is, mert az igazi kérdés - melyet egyébként biztonsággal Rajtad kívül senki se képes megválaszolni - mindig az lesz, hogy ennek az egynek, vagyis az önazonosság követelményének megfelelsz-e. Ha a válasz nem, akkor idődet éppen valamilyen hiábavalóság gyakorlásával töltöd, függetlenül attól, hogy tevékenységedet mások kívülről hogyan ítélik meg. Ha a válaszod igen, akkor viszont nincs miért aggódnod, mert akkor pontosan abba a sodrásba kerültél, amelyben lenned kéne mindig, hisz annál jobb és termőbb létállapot, mint az önmagával való egység ember számára nem létezett, nem létezik és nem is fog létezni soha.

Mindenki és senki se felelős. Az életünk determinált, de csak azért, mert nem hisszük el, hogy nem az.

Nem az a baj, hogy rossz úton indulunk el. A baj az, hogy nem merünk elmenni rajta addig a pontig, ahol jóvá válna.

- Mért ez történik velünk?
- Mert erre van szükségünk.

Könnyű valamilyen, rajtunk kívül álló, vagyis számunkra idegen, általában önkényesen kiválasztott és elmélet jellegéből adódóan szükségszerűen aránytalanságokkal, leegyszerűsítésekkel terhelt kritériumrendszer elveivel érvelni, miközben nehéz elvállalni azt a szellemi gazdagságot, sok szempontúságot, összetettséget, amelyet egyszeri, megismételhetetlen személyes létünk jelent, nehéz elvállalni azt a sok, általában egymásnak feszülő, egymással birkózó vágyat, törekvést, indíttatást, vagyis vihart, amely ebből a sokszínűségből, gazdagságból, személyes összetettségből fakad. Viszont, amíg az első nem csak hogy semmilyen változást nem hoz, de további zavarokat kelt, és teszi az életünket egyre gépiesebbé, virtuálisabbá, valótlanabbá, addig a második megtisztítja, megszépíti, érzékenyíti, neveli a lelket, szeretetképességét növeli, és ezáltal további fontos feladatok elvégzésére készíti fel.

A minket körülvevő struktúrák origóihoz, vagyis rajtunk kívül álló koordináta tengelyekhez képest előszeretettel foglalunk el ilyen vagy olyan pozíciót, sokkal nagyobb lelkesedéssel viszonyítunk hozzájuk, mint azokhoz a belső sarokpontokhoz, amelyeket saját létünk jelöl ki számunkra, és amelyekről legszívesebben tudomást se vennénk, illetve általában tényleg nem is veszünk tudomást róluk. Azért nem, mert a mi saját sarokpontjainkhoz való viszonyítás sokkal árnyaltabb gondolkodást, szemléletet, ezért sokkal komolyabb munkát, sokkal több szellemi energia befektetést kíván, mint egy személytelen elvrendszer szükségszerűen elnagyolt, leegyszerűsített, sablonokra inkább támaszkodó követelményeinek kielégítése, és főleg több bátorságot, hiszen az önálló, személyes vélemény a rendszer konformitással ellentétben nem illeszkedik semmilyen csoportdinamikába, tehát azt személyesen, a csoport támogatása nélkül kell felvállalni. Valódi értéke mégis az utóbbinak van, hiszen az első nem más, mint egy sokaság által meghatározott és létrehozott működési mechanizmus kiszolgálása, amire éppen ezért sokan képesek is, de amíg csak azt tekintjük, tőlünk, magunktól, a mi személyes lényünk egyediségétől, attól a valakitől, akinek a életéért születtünk, egyszerűen megfosztjuk a világot.

Nekem kicsit túl sok illetve csinált az a rengeteg pozitív gondolat meg pozitív szmájli, amelyik elönti a piacot, ahhoz képest, hogy mennyi ember szenved. Jó, legyen valamennyi, hogy motiváljon, de ne ennyi, mert ez már kontraproduktív. Lassan szégyen, ha valaki valamiért szomorú, el kell rejtenie a bánatát, mint valami nyavalyát, hát olyan jól el fogja rejteni, hogy a végén már maga se fogja észrevenni, "csak" tudat alatt fog belerokkanni a fájdalmaiba, úgy fog eltörni, hogy a legcsekélyebb tudomása se lesz róla, észre se fogja venni, legfeljebb azt, hogy valami nagyon nincs rendben vele, de fogalma se lesz róla, hogy mi. Egyszer csak elkezd majd lökdösődni, meg pofozkodni, meg ártani mindenkinek, és közben halvány lila ibolyája se lesz a viselkedése okáról. Nem fogja tudni, hogy csak azért lett ilyen, mert a kis bánatát nem mondhatta el, és lett belőle egy nagy bánata, amely végül a fejére nőtt. Hogy is van az evangéliumban? Boldogok akik sírnak mert majd vigasztalást nyernek. És aki nem sír, mert nem szabad sírnia? Mert állandóan jókedvűnek kell látszódnia, mert nem vehet magának csak nevetős párnát, mert mást nem is lehet kapni...

Ő valószínűleg nem boldog.

Úgy megörültem, amikor megláttam ezt a szomorú párnát. Egyébként már régóta szerettem volna venni egy ilyet, de nem találtam sehol, mindenütt csak mosolygósat árultak. Pedig ez a lebiggyedt szájú párna talán még fontosabb, mint a mosolygós, hiszen a szomorúaknak is kell aludniuk valamin, illetve nekik még inkább számít, hogy milyen párna van a fejük alatt. Mégsem hajthatják a fejüket egy vidám párnára, ha már egyszer szomorúak - ugye, ezt Ti is így gondoljátok? Ha pedig nincs párnájuk, soha nem fognak megvigasztalódni...

Nem hiszem, hogy véletlenül ihlet meg valami valakit, sokkal inkább hiszem, hogy lélek rezonanciák vannak ilyenkor, és a művek, amelyek közben létrejönnek, tulajdonképpen találkozások lenyomatai, olyan találkozásoké, amelyeket természetesen áthat az ember vágya és az ember készsége közti ellentmondás. Mert az ember arra vágyik, amire még nem kész maga se, és ebben a vágyában borzalmas dolgokat csinál, meg nagyszerűeket is. Ez az a fény és a sötétség határán élés, amelyről tegnap írtam, de írhattam volna üvöltés és csend, eksztatikus öröm és borzalmas fájdalom, vagy akár a lét és nem-lét határán való élésről is ugyanakkora erővel. Ezért egy vulkán csúcsa a nyíregyházi főtér, sőt az összes városunk, ezért nem működik semmi, aminek papíron működni kéne, és ezért omlik ránk az, amiről hosszú évszázadokon keresztül hittük, hogy majd meg fog menteni minket. Egyre inkább azt hiszem, hogy mi emberek egyetlen dolgot tehetünk, beleállhatunk a saját lélekfejlődésünk, saját szeretet képességünk fejlődésének folyamatába, még akkor is, ha egyelőre elég kevés fogalmunk van arról, hogy ez konkrétan mit is jelent - el kell kezdeni, aztán majd útközben kiderül a folytatás! Az olajozottan működő társadalom, amelynek az építésén jelenleg fáradozunk, nem azért puszta fikció, mert nincs hozzá erőforrás, hanem azért mert nincs benne élet. Azok az események, amelyek a társadalmainkban lejátszódnak, a belső ellentmondásaink kivetülései. Mi sem tudjuk hogy mit akarunk, de közben az országaink vezetőin kérjük számon, hogy ők se. Elszabadult sötét erők vezetik őket? Persze, de minket ugyanúgy! És amíg a lélek nincs megértve, és helyettük elméletek vannak harsogva addig ez így is fog maradni...

Azt hiszem, mi, emberek általában a fény és a sötétség határán élünk. Vagyis ott, ahol az összes létező elmélet alapján mindennek azonnal el kéne pusztulnia. Legtöbbször döbbenettel gondolunk azokra a rettenetes vérontásokra, amelyeket az elmúlt korokban műveltek oly sokan, pedig inkább hálával kéne gondolnunk az elkövetőire, hiszen az, hogy mi nem esünk egymásnak és faljuk fel egymást egy szempillantás alatt, nagyrészt annak tudható be hogy ők ezt megtették, egymásnak estek, felfalták egymást, kiélték azt az agressziót, amely az ember természetes része. Az ember ugyanis iszonyúan fél a haláltól, iszonyúan fél a saját megsemmisülésétől, és ebben a félelemben lényegében mindenre képes, meg mindennek az ellenkezőjére is, és hogy a kettő közül végül merre fog kilengeni, az hajszál vékony esetlegességeken dől el. Egyszerűen nem merünk belenézni a saját mélységeinkbe, mert félünk tőlük, viszont ettől a mélységeink elkezdenek önálló életet élni, ami hosszabb távon sokkal rosszabb, mint a magunkkal való szembesülés lenne. Ülök a város főtéren egy padon, süt a reggeli nap, mennek az emberek munkába, béke és nyugalom van, és gyanítom, hogy senkinek a fejében sem fordul meg a gondolat, hogy lényegében egy vulkán tetején sétál. Az élet nem egy biztonságos hely, soha nem is lesz az, és minél inkább küszködünk a biztonságért, annál nagyobb kockázatokat programozunk bele. Valahonnan jöttünk, valahova tartunk, és közben egy picit reménykedünk abban, hogy lejátszódik bennünk egy történet, és attól a történettől valaki majd előrébb fog jutni, igazabb, önazonosabb ember lesz. Nem hiszem hogy mást kéne feltételeznünk, a legtöbb, amit tehetünk az, hogy igyekszünk jelen lenni a saját életünkben. Végül is ezt hívják szeretetnek, nem?

Vagy minden csoda, vagy semmi se az...

A középkori lovagi hagyomány azt mondja, hogy legyen fontosabb a becsületed mint az életed, a szintén középkori szamuráj hagyomány egy másik földrészről azt mondja, hogy ha nem a halálodra készülsz egész életeden át, nem fogsz élni se, Jézus szerint pedig az találja meg az életét, aki elveszíti érte! Azok a döbbenetes látások, amelyekben valaha akkora erő volt, hogy a menny kapuit rengették, nagyon felhígultak mára. A kereszténységből lett egy vasárnapi miselátogatási szokás, a másik kettőből pedig néhány egész estés mozifilm, pár vitrinnyi múzeumi tárgy, meg az hogy nem értjük egyiket se. Borzasztó, hogy fejlődésről beszélünk, miközben emberi létünk legalapvetőbb dinamikáiról lényegében halvány, lila ibolyánk sincs. Ezen a ponton érzem azt hogy teljesen beszorultunk egy szűk lyukba, és a fene nagy haladásunk, meg a hiper fejlett technikánk ellenére sincs sok közünk a lét egészéhez, de még egy pici szeletéhez se nagyon. Annyira nincs, hogy még a neandervölgyi is előrébb járt nálunk, mert ő legalább felegyenesedett...

Jézus zsenialitása abban rejlik, hogy felismerte, az embert, mint problémát civilizációs vívmányokkal nem lehet megoldani. Nem lehet megoldani sem technikai fejlődéssel, sem gazdasággal, sem politikával, de még művészettel vallással, spiritualizmussal sem. Jézus felismerte, hogy az ember olyan fokon sérült lény, hogy egyedül kereszthalállal lehet kivarázsolni őt a bajából, illetve jobb úgy mondani, hogy azzal a belső lélekfejlődéssel, mely az atyával, vagyis a lét egészével való személyes kapcsolatában, a vele való egységében megy végbe, és amely valóban a Golgotán éri el a tetőfokát. Borzasztó nagy a kísértés, hogy csak a fél életünket adjuk oda, hogy csak egy részterületén (ahol jók az esélyeink) nyújtsunk kíválót, valamelyik kiszemelt irányában hasítsunk nagyot, és higgyük, hogy attól rendbe is lesz velünk (legalábbis szinte) minden. Csábító hipotézis, de nincs semmi alapja. Ami Jézusnak nem ment máshogyan, az nekünk sem fog sikerülni csellel. Hiszen akárhogy is nézzük, nem nagyobb a tanítvány a mesterénél...

Aki kívül egy, az belül sok,
Aki kívül sok, az belül egy.

Úgy gondolom, hogy a jogainkról szóló kijelentéseinknek semmi súlyuk sincs. Nincs itt joga senkinek és semmihez. Illetve mindenkinek joga van mindenhez! Az édesanyának, akit tragédiák hosszú sora annyira megzavart, hogy végül még saját gyermekével sem tudott élhető kapcsolatot teremteni, van joga ahhoz, hogy eldobja magától szülöttjét. Az amerikai ámokfutó lövöldözőnek, aki belehülyült abba, hogy az érzékeléseire a környezete tökéletesen süket és vak maradt, van joga ahhoz, hogy szétlője az osztályát. A szír harcosnak, akivel élete során még senki sem beszélgetett a bajáról, van joga ahhoz, hogy felrobbantson egy egész várost. Vagy nincs? Nem tudom, fogalmam sincs, de nem tudja senki más sem. Ezeken a pontokon szétnyílnak azok a törésvonalak, amelyek a praktikum sivatagjait az emberi lélek viharos tengereitől elválasztják, a rajtuk átívelő hidakról pedig kiderül, hogy azok a világot megfoghatóvá, vagyis uralhatóvá tenni akaró vágyaink puszta vetítései...

Engem nem szeretnek a kufárok,
Mert lebeszélem az embereket a vásárlásról,
Este, a munka után pedig történeteket mesélek nekik
Mártáról, Máriáról s a hitetlen Tamásról

Engem nem szeretnek a kufárok,
Mert azt mondom el mindenkinek,
Hogy a kincs régóta ott van náluk,
És akkor mást megvenni minek?

Engem nem szeretnek a kufárok,
Mert a portékájukról állítom, hogy játék,
Mert az igazi portéka nem lehet csak ingyen adni,
Az igaz portéka a szív magánya, mely szerelemmé tisztul, átég

Engem nem szeretnek a kufárok,
De én szeretem őket,
És telesírom értük
A papírzsebkendőket...

Az, hogy valami mögött mekkora szellemi teljesítmény van, nem azon múlik, hogy munkánk mennyire irányul bizonyos típusú, bizonyos csoportba tartozó alkotások létrehozására, hanem azon, hogy tevékenységünk végzése közben összhangban vagyunk-e magunkkal, a saját személyes valóságunkkal, illetve azt a belső követelményt elégítjük-e ki, amelyet életünk abban a pillanatában e személyes valóság kibontakozásának vágya állít elénk. Ugyanaz a tevékenység az időszerűsége és a helyénvalósága függvényében lehet nagyon emelkedett, de lehet végtelenül silány is. Utam egy pontján lehet valami nagy értékű tevékenység, de az út egy másik pontján ugyanaz a dolog válhat színtiszta pótcselekvéssé is akár, ha akkor már egészen mással kéne foglalkoznom. Egy fiatal fiú vagy lány szellemi fejlődésébe nagyon is illeszkedhet egyáltalán nem szellemiként emlegetett tapasztalatok megszerzése például. A tékozló fiú szellemi fejlődésének is része volt a moslék - ha nem ette volna egy darabig, soha nem lett volna elege belőle örökre. Nagyon kell vigyázni hogy mit üzenünk akkor, amikor szellemi értékekről beszélünk. Mert a moslék is szellemi érték annak, aki abból fog tovább lépni, miközben a mosléktól való tartózkodás erénynek való beállítása is lehet nagyon káros, ha az egy életre blokkolja valakiben önmaga nem nagyon fényes területeinek megismerését. Ami azért baj, mert azok a nem nagyon fényes területek, akkor is ott vannak, ha nem veszünk tudomást róluk, sőt, úgy sokkal több szomorúság fakad létükből...

Nem velem nem tudsz mit kezdeni, hanem magad egyik felével, az elméleteket gyártó feleddel, mert lassan mindegyik elméletedről kiderül, hogy itt is szorít, meg ott is szűk. Mi emberek, ilyenkor szoktuk elkövetni azt a hibát, hogy még pontosabb elméletek létrehozásával próbálunk tovább lépni, ami viszont nyilván kudarcos, hisz ide is pont az elméleteken keresztül jutottunk. Ezért inkább meg kéne tanulnunk együtt élni az összes mesehőssel, végtelenül összetett, végtelenül gazdag személyiségünk minden arcával, és nem csak azzal a néhánnyal, akikkel az elméleteink kapcsán, vagyis eddig sikerült összebarátkoznunk, és akikkel eddig egész jól elkirálykodtunk, a többi pedig ott dögöljön meg, ahol van! Hát nem döglöttek meg, sőt azóta is állandóan dörömbölnek a cellájuk ajtaján, hogy végre foglalkozzunk velük is egy kicsit. A baj csak az, hogy a velük való foglalkozáshoz először is le kéne menünk a pincébe, amely fölé a palotákat, vagyis a fényes elméleteteket, azzal együtt pedig az egonkat építettük, viszont oda nem nagyon kívánkozunk, mert az a hely nem olyan pompázatos, mint a csilli-villi trónterem. A baj az, hogy a pincébe való lemenetel, vagyis az ego megalázása fájdalmas dolog, pont olyan, mint amikor az embernek a fogát húzzák, és ezért általában nincs is kedvünk hozzá...

14:30 Utazom a vonaton, egy szép arcú lány ül velem szemben, alszik, tiszta Csipkerózsika.

14:40 Na erre felébredt. Megjöttek a barátai, debreceniek. Ébren már nem olyan érdekes...

14:50 Sőt, kifejezetten idegesítő, be nem áll a szája!

15:20 Ez a kis szende szépség teljesen tönkreteszi az utamat. Én lenni gazdag szülők elkényeztetett lánya, beszélni angolul elég jól, bulizni sokat, lenni nekem nagyon kevés önálló gondolat. Tessék nézni! Ilyen manapság egy Csipkerózsika!

16:00 Na, visszaaludt végre, újra csend van, és ez nagyon jó!

16:50 Érkezés Debrecenbe, itt a mese vége (már nagyon vártam).

17:20 Egyébként helyes volt.

Miután nem vittem magammal szinte semmit, egyáltalán nem volt nehéz összepakolni :-)!

Gyönyörű idő van, virágoznak a fák, Nyíregyháza főtere fényben fürdik, de édesapám ezt már nem láthatja...

A hit hegyeket mozgat, a negatív hit (vagyis a hit hiánya) viszont földcsuszamlásokat idéz elő.

A problémák nem rajtunk kívül vannak, a problémák mi magunk vagyunk. És ha ezt beismernénk, akkor attól megoldássá válásunk is megkezdődhetne máris, hiszen az utóbbi lehetőségét is magunkban hordozzuk, sőt azt csak igazán, mely folyamat kibontakozni, felnövekedni csak azért nem tud bennünk máris, mert a figyelmünket mindig máshova fókuszáljuk....

Amíg az embernek hiányozni fog az isten, addig lesznek despota uralkodók, márpedig az embernek az isten mindig hiányozni fog. Az egyetlen, amiben reménykedhetünk az, hogy egyszer majd megtalálja magában, és utána már nem kívül fogja keresni...

Egész felnőtt életemet meghatározta az a kettősség amely értelmiségi származásom és aközött a tény között húzódik hogy az értelmiség hiánygazdálkodásával soha nem tudtam igazán azonosulni Folyamatosan ingázom Budapest és Nyíregyháza között fizikai szellemi és lelki értelemben egyaránt soha nem tudom megmondani hogy a két hely közül hol vagyok inkább otthon A pár nappal ezelőtti választás eredménye ébresztett rá újra hogy ebben a kis országban is milyen őrült távolságok vannak ember és ember között és hogy e távolságok képződésének mennyire mély és mennyire fájdalmas gyökerei vannak Lehet hogy én vagyok az a vérkeringés ebben az országban amelynek már nagyon régóta lennie kéne de amelyik valahogy nem akar beindulni mégse?

Politikai ellenfelem a családom, vasárnaponként döntünk a sorsotokról - olvasom a Magyar Kétfarkú Kutyapárt nyíregyházi jelöltjének a plakátján

Az ember egy kétfarkú kutya (de a férfi mindenképpen), munkahelyi és közéleti tevékenységének jó nagy része pedig nem más, mint magánéleti kudarcaiban szerzett sebei feletti önsajnálat és azok kenőccsel való kenegetése. Ez nem feltétlenül baj, de jobb ha tudunk róla. Úgy is mondhatnám hogy az országunk sorsa a családi ebédlőasztalaink körül meg a hálószobáink félhomályában dől el csak hát annyira ciki erről így beszélni...

Az utolsó a választás eredménye előtt

Teljesen beteg dolog a bécsi vagy a stockholmi közállapotokkal érvelni a nyugat hanyatlása mellett de egy centivel sem nívósabb az európai városok csillogó külsője meg a jól szervezett infrastruktúrája alapján ellentétes következtetésre jutni Az igazság az hogy Európa ötszáz éve képtelen megélni a saját erőforrásaiból ebben a tekintetben tulajdonképpen egyedül álló a kontinensek sorában Lehet ezt úgy is mondani hogy mekkora nagy fejlődést produkáltunk de nyilván az csak a hivatalos verzió amelynek a valósághoz kevés köze van A valóság az hogy ez a civilizáció egy fellángolás melyet összerabolt széna hegyek tápláltak és melynek - azok ellobbanása után - esélye se lesz tovább égni Nincs mert felületes mohó és önző vágyakból született nem a szív mélységeiből nem az emberi lélek gyötrelmeiből Rövid távú célok önös érdekek szellemtelen teljesítmények szülték felfuvalkodott elbizakodott önmaguktól eltelt magukat felsőbbrendűnek hívő népek valósították meg a világ többi részének - és így aztán önmaguk rovására is

Az első a választás eredménye után

Na most akkor lehet gondolkodni hogy továbbra is álmodunk jó nagyokat az európai ember felsőbbrendűségéről utazunk tovább az olcsó lovon és mindenkit aki az álmainkat nem hiszi el elküldünk a jó büdös francba vagy elkezdünk szóba állni azokkal az emberekkel akiket Európa eddig valahogy nem talált meg levegőnek nézett legjobb esetben átlépett rajtuk mint tehénszaron a pásztor amikor hazafelé ballagott a mezőről Amit mi, magyar balos értelmiség a rendszerváltás óta művelünk az ország másik (nagyobbik) felével az "gyönyörű" parabolája annak a történetnek amelyet a kontinensünk egésze játszik 500 éve a világ többi részével, és az eredmény is hasonló lesz: egyszerűen ki fognak minket túrni a fészkeinkből azok akik előbb-utóbb majd öntudatra ébrednek és elkezdik nem elhinni azokat a káprázatokat amelyekből most még folyamatosan építjük a sáncokat magunk köré

Azon a vonalon, hogy egy ideig talán működőképesebb lenne az országunk, ha a baloldal adná a kormányt, el lehet menni szavazni a mostani ellenzékre, ez tiszta sor, és sokan vannak olyanok, akiket teljesen megértenék, ha ezzel magyaráznák döntésüket, viszont közben megjegyzem, hogy én ezt a következtetést kicsit egy kérdés nagyobb környezetéből való kiszakításának érzem. Nem tudok elvonatkoztatni azoktól a tendenciáktól, amelyek hosszabb távon és nagyobb földrajzi léptékben befolyásolják majd az életünket, és abban az összetettségben a fenti érvelés már egyáltalán nem biztos hogy megállja a helyét - ezért vagyok bajban. Nem tudom megítélni ugyanis, hogy a liberális demokrácia zászlója alatt hajózó globális folyamatok, vagy a nagyrészt velük szemben épülő többé-kevésbé despotizmusba hajló rendszerek jelentenek nagyobb kockázatot a földi társadalom egészének jövőjére nézve, illetve elég biztos vagyok abban, hogy mind a két halmaz borzasztóan veszélyes...

A pápua törzsfőnök új bumerángot kapott, de akárhogy is igyekezett, nem tudta eldobni a régit...

Nem egy új dolgot nehéz elkezdeni, hanem a régit nehéz abbahagyni.