Minden lélek egy elképesztő összetettség, egy végtelen gazdagság. És mégis mindenki le akarja egyszerűsíteni ezt az összetettséget, megfoghatóvá, lehatárolhatóvá akarja tenni, képzeteket alkot magáról, melyeket igyekszik valamilyen fogalmi rendben elhelyezni, ilyen-olyan fixnek képzelt pontokat keres, hogy azokhoz képest valami biztosnak tűnőt mondjon magáról, mert mindenki fél, sőt retteg az a határtalanság és az a folyamatos változás lenni, aki ő valójában, fél átélni saját lénye gazdagságát, fél belakni a dimenzióknak azt a sokaságát, amelyben és amelyért született, és inkább lefuttat magán néhány ilyen vagy olyan szerepet, és jó ha néhányan eljutnak odáig, hogy a saját létükre vonatkozó kérdéseket akárcsak feltegyék. Úgy száguldunk végig az életünkön, hogy az igazi kérdések el sem hangzanak, fel sem merülnek, saját személyiségünk csodája, növekedése, kibontakozása pedig úgy, ahogy van, elfelejtődik, elsikkad a nagy kapkodásban.

Felszedünk a környezetünkből egy csomó működési módot, viselkedést, de meg sem fordul a fejünkben, hogy azok egy részét a lelkünk egyáltalán nem akarja, sőt szenved tőlük. Egyszerűen nem merünk kiállni magunkért, az igazi vágyainkért, azért, amit a szívünk legmélye rejt, sőt, már azt sem tudjuk, hogy mit szeretnénk annyira, mert a saját lelkünkkel, ha valaha volt is valamennyi figyelmünk rá, a sok külsőség másolása közben a kapcsolatot teljesen elvesztettük. Így nem lehet élni, máshogy kell élni: lélekbarát módon, magunkra figyelve kell élni, az önazonosság követelményét szem előtt tartva, illetve a saját létünk egészére való törekvésben...