Úgy gondolom, hogy a jogainkról szóló kijelentéseinknek semmi súlyuk sincs. Nincs itt joga senkinek és semmihez. Illetve mindenkinek joga van mindenhez! Az édesanyának, akit tragédiák hosszú sora annyira megzavart, hogy végül még saját gyermekével sem tudott élhető kapcsolatot teremteni, van joga ahhoz, hogy eldobja magától szülöttjét. Az amerikai ámokfutó lövöldözőnek, aki belehülyült abba, hogy az érzékeléseire a környezete tökéletesen süket és vak maradt, van joga ahhoz, hogy szétlője az osztályát. A szír harcosnak, akivel élete során még senki sem beszélgetett a bajáról, van joga ahhoz, hogy felrobbantson egy egész várost. Vagy nincs? Nem tudom, fogalmam sincs, de nem tudja senki más sem. Ezeken a pontokon szétnyílnak azok a törésvonalak, amelyek a praktikum sivatagjait az emberi lélek viharos tengereitől elválasztják, a rajtuk átívelő hidakról pedig kiderül, hogy azok a világot megfoghatóvá, vagyis uralhatóvá tenni akaró vágyaink puszta vetítései...