Azt hiszem, mi, emberek általában a fény és a sötétség határán élünk. Vagyis ott, ahol az összes létező elmélet alapján mindennek azonnal el kéne pusztulnia. Legtöbbször döbbenettel gondolunk azokra a rettenetes vérontásokra, amelyeket az elmúlt korokban műveltek oly sokan, pedig inkább hálával kéne gondolnunk az elkövetőire, hiszen az, hogy mi nem esünk egymásnak és faljuk fel egymást egy szempillantás alatt, nagyrészt annak tudható be hogy ők ezt megtették, egymásnak estek, felfalták egymást, kiélték azt az agressziót, amely az ember természetes része. Az ember ugyanis iszonyúan fél a haláltól, iszonyúan fél a saját megsemmisülésétől, és ebben a félelemben lényegében mindenre képes, meg mindennek az ellenkezőjére is, és hogy a kettő közül végül merre fog kilengeni, az hajszál vékony esetlegességeken dől el. Egyszerűen nem merünk belenézni a saját mélységeinkbe, mert félünk tőlük, viszont ettől a mélységeink elkezdenek önálló életet élni, ami hosszabb távon sokkal rosszabb, mint a magunkkal való szembesülés lenne. Ülök a város főtéren egy padon, süt a reggeli nap, mennek az emberek munkába, béke és nyugalom van, és gyanítom, hogy senkinek a fejében sem fordul meg a gondolat, hogy lényegében egy vulkán tetején sétál. Az élet nem egy biztonságos hely, soha nem is lesz az, és minél inkább küszködünk a biztonságért, annál nagyobb kockázatokat programozunk bele. Valahonnan jöttünk, valahova tartunk, és közben egy picit reménykedünk abban, hogy lejátszódik bennünk egy történet, és attól a történettől valaki majd előrébb fog jutni, igazabb, önazonosabb ember lesz. Nem hiszem hogy mást kéne feltételeznünk, a legtöbb, amit tehetünk az, hogy igyekszünk jelen lenni a saját életünkben. Végül is ezt hívják szeretetnek, nem?

Vagy minden csoda, vagy semmi se az...